Leckefüzet

Nagy nap lehet a magyar kormány számára március 4-e. Az idei első fecske, a Moody’s akkor közli majd Magyarország adósbesorolásáról meghozott legújabb döntését, amely az előrejelzések alapján nem lehet más, mint felminősítés, szabadulás a bóvli kategóriából, ahol immár az ötödik évünket kezdtük meg. A kilátás pozitív, a befektetői kategóriába való visszatéréshez már csak annyi kell, hogy az értékelésig hátralévő kis időben egyetlen kormányzati tényező se kövessen el kapitális hibát.

A hitelminősítőkről az utóbbi években alaposan leszedték a keresztvizet, mondván: torz képet festettek az országról, nem látták a kilábalási stratégia, az unortodoxia nagyszerűségét és célravezetőségét. Mi több, a kákán is csomót kerestek. S ha találtak, azt felnagyították – legalábbis a kormány értelmezése szerint. A legutóbbi országelemzésekben a dicsérettel nyugtázott eredmények listája egyre hosszabbá vált, és kritikáikban is szelídebb hangot ütöttek meg a hitelminősítők. A menet közben kipipált feladatok sorában a devizahiteles-mentés volt az utolsó, nagy rizikóval fenyegető művelet, de ebbe sem rokkant bele a kormány megfelelési programjának egyik fő finanszírozója, a bankrendszer. A szektor terheinek csökkenését bő két éve lebegteti a kormány, s talán az idén már partnerszinten kezeli a pénzintézeteket.

Az utóbbi években Brüsszel volt a kormány igazi bankja, az onnan lehívott ezermilliárdok vittek lendületet a gazdaságba, húzták a beruházásokat és az építőipart. A bankrendszer „magyarosítása” és államosítása során is élt a törvényhozás adta hatalmával a kormány. És amikor belátta, hogy a normális kereskedelmi banki hitelezés felfuttatása összgazdasági szinten többet hoz az országnak, mint amennyit Európa legmagasabb bankadójából beszednek, az elvonás fokozatos csökkentéséről döntött – eleget téve az egyik fő hitelminősítői óhajnak.

Közben az államadósság épülget lefelé, a költségvetés hiányára nem lehet panasz, hasít az export és a kiskereskedelem, brutális a külkertöbblet, fehéredik a gazdaság, stabil a forint. A növekedés szerényebb tempóra váltott, s ha a régióban mindenki megelőz bennünket, azzal vigasztalódhatunk, hogy az uniós átlagot azért simán verjük. Számok szintjén összességében jól állunk, akár az euróbevezetés dátumát is kitűzhetnénk, de a külső befolyás megerősödésétől való krónikus félelem ettől távol tartja a kormányt.

Azért maradt még egypár adu a hitelminősítők tarsolyában, amire hivatkozva halogathatják az adósbesorolásunk javítását. A pénzügyek egyenesben vannak ugyan, de a sokadik éve hiányolt szerkezeti reformok legfeljebb lózungokban mutatkoznak meg. Az egészségügy és az oktatás katasztrofális helyzetével mindenki tisztában van, aki közelebbi kapcsolatba kerül a rendszerrel. A nyugdíjbomba gyújtózsinórjának a végén már pattognak a szikrák. Visszatérő elem a kritikákban a versenyképesség alacsony foka, igazi óriásberuházásra évek óra hiába várunk, miközben az uniós támogatások lehívása, a kasszaürítés példaszerűen zajlik, az ezért felelős kormányhivatalnokok valódi mestermunkát végeztek. A klientúra látványos és gyors meggazdagítása pedig rendszersemleges. Már a legolcsóbb ajánlat elfogadása sem kötelező közbeszerzéseken. Az örökzöld sláger azonban a kiszámíthatatlan gazdaságpolitika, ami gyűjtőkategória, mindenki azt tesz bele, amit akar. A komoly külföldi beruházókat elriasztó különadókat, a fura földosztást, viharos gyorsasággal eltávolított hirdetőoszlopokat, állami finanszírozással átpasszolt tévécsatornát, a kiemelt előadóművészek „támadóinak” megleckéztetését vagy a közszolgáltatók államosítását.

Túllépnek-e ezen aggályokon a hitelminősítők? Minden bizonnyal. S ha március 4-én nem történik semmi? Akkor jön március 20-a és a Standard & Poor’s. Felminősítésünk után megrohannak majd minket a befektetők? Aligha. Azok az intézményi befektetők, akik a hitelminősítői besorolást javulásától teszik függővé vásárlásaikat, gyilkos versenyt nem generálnak a piacon. A haszon erkölcsi, a leckefüzetbe beírt osztályzat hírértékű lesz. Nem több, de nem is kevesebb.