Lengyel–magyar barátság

Ritkák azok a szólások vagy közmondások, amelyek két népről egyaránt pozitív megvilágításban szólnak, ráadásul mindkét nép nyelvén léteznek. A „lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol s issza borát” ezeknek a kivételeknek a sorába tartozik, és a közös sors érzetének igen régi történeti hagyományából táplálkozik. Ne feledjük, hogy a lengyel–magyar sorsközösség 2007 óta állami ceremoniális megerősítést is kapott: azóta ünnepnapja is van a lengyel–magyar barátságnak. S bár az EU-csatlakozás óta a két ország gazdasági és politikai pályája igencsak eltérően alakult, az utóbbi időben ismét szembeszökőek a hasonlóságok.

A hasonlóságok most a mai lengyel és magyar demokrácia természetéből adódnak: a hatalmon levő politikai elit ma sem Lengyelországban, sem Magyarországon nem osztja a liberális demokrácia bizonyos alapértékeit, amelyekről Nyugat-Európában jellemzően konszenzus van a mérsékelt pártok között. Elsősorban nem világnézeti, ideológiai típusú kérdésekről van szó, bár a hatalmon levő lengyel és magyar kormányok számos jelét adják annak, hogy például a nők társadalmi, politikai és munkaerő-piaci szerepvállalását tradicionális módon képzelik el, szociális-jóléti politikájukat és más szakpolitikai döntéseiket is ennek szellemében alakítják. A kritikus elem azonban nem a konzervatív világnézet, hanem a demokratikus intézmények működésére vonatkozó illiberális felfogás. Tavaly ősz óta, vagyis amióta a nyolc éven át hatalmon levő Polgári Platformot a konzervatív Jog és Igazságosság pártja váltotta a kormányon, Lengyelországban jelentősen csorbult a politikai hatalmat ellenőrző, illetve korlátozó intézmények jogköre, meggyengültek a fékek és ellensúlyok. Nem véletlen, hogy az Európai Bizottság különböző testületei elsősorban a jogállamiság szempontjait kérik számon a lengyel kormányon: mindenekelőtt a lengyel alkotmánybíróság pártos átalakítását és jogkörének csökkentését, valamint a közmédiumok vezetőinek cinikusan a pártatlanság helyreállításával indokolt elbocsátását. Múlt héten az európai biztosok úgy döntöttek, hogy megindítják az előzetes jogállami vizsgálatot Lengyelországgal szemben – tegyük hozzá, ilyen lépésre eddig még nem volt példa a brüsszeli testület történetében.

De nemcsak a politikai hatalmat ellenőrző intézmények jogkörének kormányzati gyengítésében érhető tetten a lengyel–magyar hasonlóság. A hatalomváltás óta Lengyelországban is kereszttűzbe került a bankszektor, és az ezzel kapcsolatos kormányzati fellépés során igen hasonló érvrendszert alkalmaznak ahhoz, mint amilyet a magyar kormány használt néhány éve. Idén Lengyelországban is megjelenik a bankadó, továbbá a svájcifrank-alapú devizahitelek konverziója is felmerült. Ebben a felfogásban, amelynek szerves része a pénzügyi szektor túlzottan magas hozamainak bírálata is, a bankszektor tulajdonosi szerkezetének átrendezése, bizonyos pénzintézetek államosítása vagy állami bankok alapítása valójában logikus lépés lehet. A pénzügyi szektor jogbiztonságának megrendülése fontos szerepet játszott abban, hogy az egyik nagy hitelminősítő, a Standard & Poor’s máris leminősítette a hosszú futamidejű lengyel deviza-államadósság besorolását.

Tegyük hozzá, a lengyel besorolás egyelőre még így is a befektetési kategóriában van, és három fokozattal jobb a magyarnál. A lengyel próbakő valószínűleg az államháztartási politika lesz: ha sikerül az államháztartás hiányát a GDP 3 százaléka alatt, a GDP-arányos bruttó államadósságot pedig 50 százalék környékén stabilizálni, akkor a befektetői környezet sokféle szakpolitikai változást elvisel, akár több éven keresztül is. A magyar tapasztalatok jó példát szolgáltatnak erre.