Távol Dániától

„Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer”, vagyis lassan csak kezd összeállni koherens gazdaságpolitikává a Fidesz elmúlt néhány éve – ha ez nem is feltétlenül mindenkinek tetszik majd. A magyar (közgazdasági és értelmiségi) elitnek például biztosan nem teljesül az elvárása, hogy egy nagy, lehetőleg a fordulat és reform szavakat címében is tartalmazó műben szabják meg a gazdaság irányait, amelyet aztán kisebb kitérőkkel ugyan, de csak követnek a politikusok.

A politika nem kér az elvi iránymutatásokból, a társadalmi vitákból és – praktikus okokból – az erkölcsi magaslatokból sem: a függetleneknek a Fidesz nem oszt lapot, a lekötelezettek meg inkább csak igazodnak. A gondolkodók a kihagyottak sértettségével reagáltak eddig, így az elmúlt évek gazdaságpolitikájának értékelése tulajdonképpen elmaradt. A kritikusok jobbára annyit mondtak csupán, hogy a kormány kapkod, népszerűséget hajszol, és valójában nem is csinál semmit, csak emeli az adókat, és tartja a hiánycélt, mert a német kancellár ez utóbbit valóban kiadta feladatba.

Ám nehéz mit kezdeni az immár adócsökkentésekké és gazdaságélénkítő lépésekké konvertálható egyensúlyjavítással, ami persze részben a kedvező világgazdasági környezetre és az uniós támogatásokra is visszavezethető, de eredményként nem megkérdőjelezhető. A kritikáknak ma inkább ezért két iránya van: a szociális, amely a társadalmi juttatások csökkenését tartja hibának, és a potenciális növekedés felől közelítő. Utóbbi a tartós növekedés alapjait meghatározó tényezők romlását, a beruházások mellett az oktatás és az egészségügy összeomlását tartja a hibának, mondván: az egyensúlyjavítás olyan szemellenző, amely miatt a kormány nem látja a hosszú távú célokat.

A rossz hír, hogy az egészségügy és oktatás lezüllesztése, a szociális kiadások csökkentése lehet cél, ráadásul egy igencsak klasszikus, a középosztályt középpontba állító, neoliberális-konzervatív modellbe is illeszthető. Miután nincs leírt program, előre bejelentett menetrend, nehezebb igazolni, persze, hogy létezik az elméleti alapvetés (az is lehet, hogy utólag adunk irányt a bolyongásnak), de sok apró lépés mutat azonos irányba. Ilyen az adórendszer átalakítása: ha a jövedelem helyett a fogyasztás adózik jobban, akkor azokon lesz relatíve nagyobb a teher, akik a keresetük nagyobb részét eszik meg. A szegény nem választhat a magas áfa (a fogyasztás) és a megtakarítás között – a tehetősebb meg így kevesebb adót fizet. Az új lakásépítési program, a jó adósoknak kedvezőbb hitelmentés is illik a sorba, ahogyan az is, hogy a kormányzat évről évre, szisztematikusan fogja vissza az állam egészségügyi és az oktatási kiadásait.

Az állami kivonulással párhuzamosan virágoznak a magánkezdeményezések. A fizetős oktatás már nemcsak különórák, hanem „alapítványi” iskolák, óvodák és a külföldi egyetemek formájában is jelen van. A középosztálynál már nem kérdés a magán-egészségügyi szolgáltatás igénybevétele egyes speciális ellátások (fogászat, nőgyógyászat) esetén, ám a kínálat bővül. Ahogy romlik az állami ellátás színvonala, úgy jelenik meg egyre nagyobb igény a fizetős szolgáltatások iránt. Nem kell privatizálni az egészségügyet, az oktatást, elegendő a forrásokat csökkenteni (és támogatni a versenyszféra ez irányú beruházásait).

Egy reform kellős közepén járunk, amely gyökeresen alakítja át az oktatási és az egészségügyi rendszert. Ez nem az a jóléti állam persze, amelyről a magyar választó álmodik. Ez egy olyan rendszer, amelyben az, aki a gyenge színvonalú állami ellátásnál jobbat szeretne, fizetni fog. Ám az adók alacsonyabbak is lehetnek, a növekedés pedig – akár – nagyobb is. Ha lesz elég a jövedelmünk, és kibírjuk addig, amíg kiépül a rendszer (lesz mondjuk magánellátásban szívműtét is), és végre csökkennek az adók. Ha meg mindez nem tetszik, akkor marad, amit Polonius mond Hamletnek: „Nem sétálna odább a légvonatból, fönséges úr?”