Statisztikai időhurok: beszédes percek

Időmérés nem csak órával lehetséges. Különböző tevékenységek különböző időráfordítással járnak. A statisztika pedig megkérdezi a tevékenységek végzőit (miközben jár az óra), hány percet vett igénybe a munka, a pihenés, a szórakozás, az utazás, no meg például a várakozás. Így méretnek meg a személyes időráfordítások, amelyeknél nem az óra mutatója, hanem a sokaságot jellemző időgazdálkodási mutatók játsszák a főszerepet. Az eljárást időmérleg elnevezéssel csaknem egy évszázada alkalmazzák, nemzetközi kiterjesztését az 1960-as években Szalai Sándor magyar szociológus kezdeményezte és szervezte; azóta az Európai Unió beillesztette rendszeres adatfelvételei sorába.

A nap 24 órájának (1440 percének) felhasználásról mindenkinek van tudomása: saját idősíkjának tapasztalatai alapján ki-ki sejtheti, hogy alvásra ennek durván egyharmada jut, a személyes higiéniára két-három óra, hogy a szabadon rendelkezésre álló idő naponta nagyjából négy-öt óra körül lehet. Az viszont már fogósabb kérdés, hogy a serdülők, a 15–19 éves korosztály tagjai közül az átlagot tekintve a fiúk vagy a lányok töltenek-e több időt alvással vagy piperével. A válasz a legutóbbi, 2009/2010-es magyar időmérleg-felvételből: a lányok négy perccel többet aludtak, míg a fiúk öltözködésre, testi higiéniára mindössze három perccel fordítottak kevesebbet, mint a leányok.

Akik így tizennyolc perccel túllépték az egyórás időtartamot. Három évtizede még hat percük hiányzott hozzá, a fiúknak tíz. Három évtizede a kereső-termelő tevékenységgel a teljes népesség együttesen még fejenként 280 percnyit foglalkozott, ami hat éve 182 percre csökkent. Az adatok mögött felsejlik az átlagok csalóka jellege, mivel tartalmazzák a munkanélküliek, nyugállományban lévők perceit is. Az időmérlegek elemzései ezért elkülönítik a tevékenységeket tényleges végzők adatait, de a náluk 1986/87-ben észlelt 390, illetve a legutóbb kimutatott 347 perc között még így is 11 százalékos a különbség. A „társadalmilag kötöttnek” nevezett, munkával töltött idő különösen a férfiaknál vált kurtábbá: a ténylegesen dolgozók körében a három és fél évtizede mért 443 perc egy bő órával rövidebb lett, miközben a nők a korábbi 332-ből csupán 21 percet faragtak le. Országosan.

A megfigyelt országos „időalap” átlagos ráfordításainak megoszlása a népesség egészére (15-től 74 éves korig) tükrözi az életmód három évtized alatt lezajlott változásait: a jövedelemkiegészítő és mezőgazdasági munkákat is beleértve a kereső-termelő tevékenység 2009/10-ben a napból 6 százalékponttal kevesebbet vett el, mint ma három évtizede (12,6 százalékot). A háztartás és a házi munkák alig változva 9,5 százalékot raboltak el, viszont 3 százalékponttal megnyúlt a fiziológiailag kötött tevékenységekkel töltött, régebben 46,6 százalékot kitöltő idő (az alváson kívül ide tartozik például az étkezés), ami megegyezik a szabadon végzett tevékenységek aránynövekedésével (ezek a nap 18,5 százalékát foglalták el).

Az idő efféle felmérése korántsem a statisztikusok szabadidős tevékenysége. Az adatok támpontokat adnak például a nemzeti számlák összeállításához is: a háztartások által nyújtott, nem piaci szolgáltatások becsléséhez. Ez persze egyszerre két dilemmát is okoz: értéket kellene adni az időnek (azaz „piacosítani”). És üdvös lenne különválasztani a „termelő” tevékenységet az örömforrásként szolgáló időtöltésektől, ám a kettő közötti határvonalak elmosódtak, többféle módszer viaskodik annak megállapítására, miként is van értelme beszámítani a háztartásokban végzett tevékenységeket. Ennek egyik közelítése a legutóbbi francia időmérleg-felvétel, ahol a Stiglitz-bizottság szavaira hallgatva, a főbb tevékenységeket örömszerzési fokozatok szerint is besorolták (legkevésbé népszerű a tanulás, a mosogatás, a takarítás és rendrakás volt, a legkedveltebb a találkozás barátokkal, rokonokkal, a séta és a színházi előadás).

A globális időmustrába Kína első ízben 2008-ban kapcsolódott be. Az időmérleg-felvétel kimondott célja volt az életmód feltérképezésén túlmenően a fizetett és a nem fizetett tevékenységek arányának a tisztázása. Az adatok egyik feldolgozása a Winnipegi Egyetem kutatójának és a Kínai Nemzeti Statisztikai Hivatal munkatársának a tollából a nem fizetett gondozási munkát állította vizsgálódása középpontjába. Leszögezték, hogy a nem fizetett munka a gazdasági növekedés eléréséhez és fenntartásához elengedhetetlen, szemügyre vették hatását a bruttó hazai termékre, a lehetséges output és input szerinti értékelések közül az utóbbit alkalmazva. Eljárásukban a haszonáldozati költség alakulására, a megfelelő gazdasági ágazatokban észlelt átlagkeresetekre és a helyettesítési költségekre vonatkozó számításaikra támaszkodtak, megállapítva, hogy a 2008-as kínai bruttó hazai terméket a nem fizetett otthoni gondozás általuk becsült egyenértéke 1,25 szorzóval megnövelné.

A hagyományos kínai családfelfogás szerint az az ideális eset, ha a házas fiú és leszármazottai a fiú szüleivel élnek együtt – és elvárás, hogy a szülőket öregkorukban utódaik ellássák. A hagyomány (és az ellátás kiépültségi foka) magyarázhatja, hogy Magyarországon a felnőttek ápolása, gondozása az odaadó törődést ténylegesen végzőknek Budapesten átlagosan napi 83 percüket emésztette fel, a községekben 96 percüket. Amivel a statisztika, kilépve az órát leállító pillanatfelvételéből, az idő felhasználásának térbeli dimenziójára utal.