Új monetáris játékszabályok

Egyre veszélyesebb helyzettel néz szembe a világ. Mind a fejlett, mind a feltörekvő gazdaságoknak növekedniük kell, hogy enyhítsék a belpolitikai feszültségeket, viszont kevés gazdaságnak sikerül igazi bővülést elérnie. Ha a kormányok olyan politika alkalmazásával válaszolnak erre, amely más országoktól szívja el a növekedést, akkor a taktika máshol is fokozza majd az instabilitást. Éppen ezért új játékszabályokra van szükségünk.
A politikusok tudják, hogy a reformok révén lehet felszámolni a növekedés strukturális gátjait. Azt is tudják azonban, hogy a reformok eleinte fájdalmasak, míg a kedvező hatások jellemzően később jelentkeznek. Ahogy azt Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke fogalmazta meg az euróválság tetőpontján, még luxemburgi kormányfőként: „Mindannyian tudjuk, mit kell tennünk, csak azt nem tudjuk, miként leszünk újra megválasztva, ha ezeket megtesszük.”

A jegybankárok más problémával néznek szembe, az alacsony infláció ugyanis mandátumukat feszegeti. Miután a kamatok már alacsonyan vannak, a fejlett gazdaságok jegybankárai tudják, hogy nem megszokott intézkedéseket kell hozniuk, vagy elveszítik hitelességüket. Azt érzik, nem mondhatják, hogy kifogytak az eszközökből. Ha minden más nem válik be, akkor mindig kéznél van a „helikopterből történő pénzszórás”, vagyis a jegybank pénzt nyomtat.

A monetáris politika a közvélemény várakozásainak befolyásolásán keresztül működik. Ha egy erős intézkedés azt sugallja a közvéleménynek, hogy közeleg a katasztrófa, akkor a háztartások inkább megtakarítanak, mint költenek. Viszont ha az emberek meg vannak győződve arról, hogy a monetáris politika iránya sosem fog megváltozni, akkor talán ismét eszközökbe fektetik pénzüket, és jelentős adósságot vállalnak, ami segíti a központi bankot, hogy rövid távon elérje célját.

A monetáris politika azonban elkerülhetetlenül megváltozik, és az eszközárak elmozdulása hatalmas károkat okoz. A belföldi hatásokon túl minden intézkedésnek vannak külföldre átgyűrűző hatásai. Normál körülmények között, ha egy ország csökkenti a kamatrátát a belföldi fogyasztás és beruházások élénkítése érdekében, az árfolyam is esik, segítve az exportőröket.

A jelenlegi körülmények azonban nem szokványosak. Előfordulhat, hogy a hazai kereslet nem reagál a nem konvencionális intézkedésekre. Továbbá ezen politika miatt eltorzuló hazai kötvényárak következtében a nyugdíjalapok és a biztosítótársaságok kevésbé eltorzult külföldi piacokon lépnek fel vásárlóként. Ez a hozamvadászat tovább csökkenti az árfolyamot, és növeli a leértékelési verseny kialakulásának kockázatát, amiből végül egyetlen egy ország sem jön ki jól.

A fejlett országok központi bankjai mindenféle módját megtalálják annak, hogy igazolják politikájukat, anélkül hogy bevallanák: talán az árfolyam a legfőbb transzmissziós csatorna. Ebben az esetben olyan monetáris szabályokra van szükségünk, amelyek megakadályozzák, hogy egy központi bank belföldi mandátuma háttérbe szorítsa az adott ország nemzetközi kötelezettségeit.

A közlekedési lámpa hasonlatával élve a kevés káros átgyűrűző hatást kiváltó politikát nevezhetjük „zöldnek”; míg azt, amelyet csak átmenetileg kell használni, „sárgának”; a minden időben elkerülendőt pedig „pirosnak”. Ha a politika mind belföldön, mind külföldön pozitív hatásokat eredményez, akkor az zöldnek nevezhető. A meghozott intézkedéseket akkor is zöldnek nevezhetjük, ha úgy indítják be a hazai gazdaságot, hogy csak átmeneti negatív hatásokat okoznak külföldön. A piros politikára az lehet példa, ha a nem konvencionális intézkedések alig élénkítik a hazai gazdaságot, de jelentős tőkekiáramlást okoznak, ami eszközárbuborékokat hoz létre a feltörekvő piacokon. Sárgának azt a politikát nevezhetjük, amely jelentős pozitív hatást eredményez egy nagy gazdaságnak, viszont kis negatívat a világ többi részén. Az ilyen intézkedéseket egy ideig meg lehet engedni, tartósan már nem.

Messze vagyunk attól, hogy megegyezés legyen az intézkedések színéről, de el kell kezdenünk megvitatni a kérdést. Kezdhetünk a neves közgazdászok tanulmányaival, majd folytathatjuk a multilaterális intézmények, így az IMF és a G20 szintjén. Kezdetben sok lesz a homályos pont, a viták azonban idővel jobb modelleket, adatokat eredményeznek, és abba az irányba viszik a döntéshozókat, hogy ne alkalmazzák az egyértelműen pirosnak számító intézkedéseket.

Olyan megoldásban gondolkodom, amely egy új nemzetközi megállapodáshoz vezet el a Bretton Woods-i rendszer szellemében, illetve szükségessé teszi a nemzetközileg befolyásos központi bankok mandátumának bizonyos szintű újraértelmezését. Most is megvan az eszmecsere alapja. Az IMF 4. cikkelye szerint minden tagállamnak tartózkodnia kell a fizetésimérleg-kiigazítások elkerülése vagy más tagállammal szembeni versenyelőny szerzése céljából az árfolyam vagy a nemzetközi monetáris rendszer manipulálásától.

A szabályok lefektetése időbe telik. A nemzetközi közösség azonban válaszút előtt áll. Mondhatjuk azt, hogy minden rendben van a globális monetáris rendszerrel, és reménykedhetünk abban, hogy semmi baj nem történik. Vagy elkezdhetünk kiépíteni egy olyan monetáris rendszert, amely megfelel a 21. század integrált világának.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org