„Unortodox” hitelminősítők

A magyar kormány már több mint egy éve várja, hogy a nemzetközi hitelminősítő intézetek felminősítsék Magyarországot. Pontosabban azt, hogy kikerülünk a befektetésre nem ajánlott, „bóvli” kategóriából. Ez egyrészt növelné a magyar gazdaság iránti befektetői bizalmat, másrészt – és ez nem kevésbé fontos – csökkentené az államadósság finanszírozásának terheit, akár a felhalmozott adósságról, akár új hitelfelvételek kamatszintjéről van szó. Kétségtelen, hogy a hivatalos statisztikai adatok alapján „Magyarország jobban teljesít”.

Az elmúlt két év növekedési üteme, a költségvetési hiány 3 százalék alá szorítása, a GDP-ben mért államadósság 76 és 80 százalék közötti szintje vagy a csekély infláció nemcsak a felminősítést látszik indokolni, de azt is mutatja, hogy az eurózónához való csatlakozás maastrichti feltételeinek teljesítése kézzelfogható közelségbe került (kivéve az államadósságot, de a német államadósság is hasonló mértékű, a legtöbb eurózóna-tagállamé pedig magasabb a magyarénál).

A kedvező adatok fényében vajon miért nem hajlandók a nemzetközi hitelminősítők elismerni a magyar makrogazdasági teljesítményt? Miért találja szembe magát az „unortodox” magyar gazdaságpolitika hasonlóan „unortodox” hitelminősítői álláspontokkal? Hiszen évtizedes gyakorlatuk alapján hasonlóan kedvező mutatók esetében szinte minden más országot felminősítettek volna.

A magyarázat többsíkú, és egyértelműen gazdasági megfontolásokra vezethető vissza. Igaz, hogy a magyar gazdaság az elmúlt két évben viszonylag jelentős növekedést produkált, de ezzel is csak 2015-ben érte el a 2008-as, válság előtti szintet, miközben az állótőke-beruházások továbbra is mélyponton vannak, hiszen a GDP 16-17 százalékát kitevő beruházási teljesítmény éppen csak az amortizáció fedezésére elegendő. Az alapvető gond a növekedés fenntarthatóságával van, hiszen az elmúlt évek dinamikáját egyszeri tényezők biztosították, amelyek a jövőben – legalábbis az eddigi volumenben – nem állnak rendelkezésre. A gazdasági növekedés mesterséges fenntarthatóságának gyenge alapjait már sokan eddig is látták, és a hitelminősítők sem tévesztették szem elől. Mindenekelőtt az EU-s források növekedésgeneráló szerepéről van szó, de a mezőgazdaság 2014-es kiugró és egyszeri eredményei, valamint a gyakorlatilag kizárólagosan autóipari beruházások (a létesített kapacitások csúcsra járatása és a kedvező német konjunktúra) is táplálták.

Ezek azonban a jövőben elapadnak, vagy azért, mert jóval kevesebb uniós forrás érkezik, vagy azért, mert az autóipari teljesítmények tovább már alig növelhetők, miközben a magyar gazdaság szerkezeti és földrajzi sebezhetősége erőteljesen nőtt.

Magyarország számára mintegy 23 milliárd eurós uniós forrás állt rendelkezésre 2007 és 2013 között, amelyet legkésőbb 2015 végéig kellett elkölteni. Ahogy az minden kedvezményezett országnál lenni szokott, az utolsó két évben a kormányzat a források lehető legteljesebb (bár közel sem mindig leghatékonyabb) felhasználására koncentrált. Így 2014–2015-ben jóval a hétéves átlag (évi körülbelül 3,5 milliárd euró) feletti összeg érkezett. De a 3,5 milliárd eurós átlagos felhasználás is önmagában 3 százalékát adja a magyar GDP-nek. Vagyis – az uniós pénzek mindenfajta kívánatos és elvárható, de nem feltétlenül bekövetkező tovagyűrűző, pótlólagos növekedésserkentő hatását mellőzve is – papíron ez az egyetlen tétel indokolhatja a 3 százalékos GDP-növekedést, feltéve, hogy az összes többi gazdasági szektor a korábbi év szintjén stagnál, illetve kizárólag EU-s forrásból növekszik.

A következő években hasonló mértékű külső forrásbevonásra – legalábbis uniós keretekből – nem számíthatunk. Egyrészt a 2014–2020-as pénzügyi kerettervben mintegy 20 százalékkal kevesebb kohéziós pénz áll rendelkezésre, másrészt a hétéves ciklus első felében számos nagyprojekt szakmai-technikai előkészítése folyik, amelynek pénzügyi hozománya csak később, többnyire 2017-től, döntően azonban éppen a 2019–2022 közötti periódusban jelenik majd meg. Az pedig, hogy a kormány 2017-ig le szeretné hívni az összes pénzt, csak illúzió. Nem kisebb problémát jelent, hogy Brüsszel csak az eddig feltárt szabálytalanságok vagy viták miatt visszatartotta a 2007–2013 közötti időszakban rendelkezésre álló pénz tíz százalékát, vagyis 2,3 milliárd eurót, amelyet a 2015. évi költségvetésben – elvileg uniós engedélyezéssel – mint beérkezett bevételi tételt könyveltek el (ez a GDP 2, a teljes költségvetési bevételek több mint 4 százaléka).
Bizonyára szerepet játszott a hitelminősítők „unortodox” véleményében az is, hogy Magyarországon rendkívül alacsony a beruházási tevékenység, gyakorlatilag sem hazai, sem külföldi tőke nem fektet be, hanem inkább kivonul.

A kedvező makroadatok fényében ez aligha magyarázható mással, mint az évek óta jellemző és állandósult jogi-intézményi bizonytalansággal.
Végül, de nem utolsósorban a növekedés fenntarthatóságának egyre nagyobb akadálya a számos területen megfigyelhető szakemberhiány, vagyis a magyar humántőke szűkössége. Ez részben a tömeges külföldi munkavállalás következménye, de egyre inkább a magyar oktatási rendszer anomáliáinak is tulajdonítható, amelyek teljesen csak a következő években fognak megjelenni. Minden európai ország, élükön a skandinávokkal, tudja, hogy a 21. századi versenyképesség csak a humántőkébe való kiemelkedő és célirányos beruházásokkal tartható fenn vagy teremthető meg.

Ez hagyományosan három területet fog át: az oktatást, a kutatás-fejlesztést és az egészségügyet. Vagyis azokat a területeket, amelyekből az elmúlt években a kormány (a magyar költségvetés) tetemes forrásokat vont ki.
Ami pedig még fontosabb: a skandináv országok humántőke-beruházásaiban egy negyedik, kiemelt tényező is megjelent, mégpedig a beruházás az „innovatív társadalomba”. Magyarország éppen az ellenkező irányba halad, ami gyorsuló leszakadáshoz vezethet. Minden bizonnyal ezeket a tényezőket sem hagyták figyelmen kívül a nemzetközi hitelminősítők, amikor „unortodox” véleményüknek adtak hangot.