A Kína-szindróma tünetei

Az 50-es években keletkezett Kína-szindróma fogalma nem annyira tudományos, inkább az atomenergia megzabolázásának kérdéseit boncolgató sci-fi irodalom fantáziájának szüleménye. Lényege a láncreakció kontroll alóli kiszabadulása, konkrétan az a lehetőség, hogy ha az Egyesült Államokban egy atomreaktor magja a földbe olvad, az olvadék fékezhetetlenül terjed, egészen addig, amíg Kínában felszínre nem bukkan. Ennek a kitalációnak kulcskifejezése a fékezhetetlen láncreakció. Ha a természettudományok szempontjából ez a feltételezés abszurd is, gazdasági kontextusban értelmet nyerhet.

A világgazdasági folyamatok összefüggésrendszerébe ágyazva ugyanis akár a pénzügyi válságok kirobbanása, akár az egyes államokban hozott intézkedéssorozatok (például árfolyampolitika) nagyobb régiókra, végső soron az egész világgazdaságra gyakorolt hatása napjainkban is tapasztalható jelenség, amelynek egyik főszereplője Kína.

A 21. század első évtizedében Kína a világgazdaság élvonalába küzdötte fel magát, amiről lehetetlenség volt nem tudomást venni. Az ország devizatartalékai kiegyensúlyozottak, az amerikai gazdasághoz való kötődése sem tépázta meg pénzügyi manővereinek szabadságfokát, a „Made in China” termékek elárasztották a világpiacot, s a kínai kolóniák olcsó termékeikkel komoly versenytársként vetették meg a lábukat az Egyesült Államokban és Európában is. Az ország gazdasági növekedését jelző GDP-mutató jelentős lassulási üteme ellenére elmondható, hogy Kína az elmúlt időszakban sikeresen nyitott Nyugat felé, és a növekedési trendek alapján világelsősége gyorsan közeledik.

Magyarország és Kína kapcsolatrendszere abból a szempontból sajátságos, hogy hazánk geopolitikai fekvése, valamint az egyre növekvő kínai populáció gazdaságunkban betöltött szerepe Európa egyik legkívánatosabb kereskedelmi és befektetési környezetét jelenti a távol-keleti partnernek. A 90-es években a magyar Eximbank volt a zászlóshajója a pénzügyi híd megteremtésének a két ország között, amikor a Bank of Chinával kötött refinanszírozási hitelszerződés volt hivatott biztosítani a termékexport és a beruházások financiális hátterét.

A magyar–kínai pénzügyi kapcsolatok fejlesztésének újabb fontos mérföldköve lenne Magyarország tervezett jüankötvény-kibocsátása, amelynek megvalósításával – előzetes vélemények szerint – megoldható lenne hazánk idei évi teljes devizaigényének biztosítása. Ugyanakkor még várat magára az ország államadós-besorolásának javítása, amelyet a piacvezető nemzetközi hitelminősítők egyelőre a befektetésre nem ajánlott kategóriában tartanak, de a várakozásokat illetően pozitív kilátás mellett. Korábban ez volt az egyik magyarázata a pénzügyi kormányzat habozásának, amely abban nyilvánult meg egészen tegnapig, hogy a Bank of China segítségével csak felmérte a befektetői piacot, most azonban az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) mandátumot adott a hitelintézetnek a kibocsátás megszervezésére.

Érdemes megjegyezni, hogy Kína a hitelminősítések területén is a maga útját járja, mert amíg az Európai Unió csak távlatokban gondolkodik egy európai hitelminősítő szervezet létrehozásán, Kína és Oroszország összefogott egy olyan intézmény alapítására, amely a nagy nyugati hitelminősítő cégek riválisává kíván válni. Mindenesetre célszerű alaposan megfontolni, hogy – a kelet-közép-európai régióban elsőként – egy teljes egészében jüanban denominált kötvénykibocsátással teszteljük le Magyarország nemzetközi megítélését. Számolnunk kell ugyanis azzal, hogy Kína váratlan pénzügyi manőverekre szánja el magát, mint amilyen például a jüan leértékelése volt, ami ambivalens fogadtatásra talált nemzetközi pénzügyi körökben, különösen a valuta gyengítésének az USA gazdasági érdekeit sértő következményei miatt.

Kína árfolyampolitikája egyébként is hosszú idő óta – de különösen a 2008-as világgazdasági válságot követően – polémiák tárgya. Kérdés, hogy a kivitelre épülő gazdaság az említett intézkedéssel a piaci folyamatoknak kedvező liberalizált árfolyam-szabályozásra kívánt-e áttérni, vagy a gyengébb árfolyam gazdaságélénkítő hatásának kihasználása céljából egyfajta kvázi burkolt állami támogatással akarja a belső keresletet is fellendítő exportszektor teljesítményét növelni. Egyes vélemények szerint a háttérben politikai érdekek állnak, és ezt a feltételezést megerősíti, hogy a „gyengélkedő” Kína inkább kockáztatja a globális egyensúlytalanság okozta feszültségek további fokozását, mint hogy kereskedelmi partnereire és az ázsiai régió országaira gyakorolt gazdasági befolyását kihasználva lemondjon a nemzetközi politikában való aktív részvétel lehetőségéről, amelyre egyre nyilvánvalóbban törekszik.

Végül még egy fontos adalék a kínai befolyáshoz: köztudott, hogy a tőzsde a gazdaság állapotváltozásának érzékeny barométere. A kínai részvényekbe való befektetések kockázata ugyanakkor magas, s ezt nem képes tompítani a jelentős tőzsdei zuhanások esetén a kereskedés automatikus leállítására bevezetett szabályozás sem. Kínának egyszerre több fronton és összehangoltan (strukturális szerkezetváltás és a jegybank monetáris intézkedései) kellene lépnie ahhoz, hogy a részvényárfolyamok volatilitása elviselhetővé váljék, mert a vezető nyugat-európai és amerikai tőzsdeindexek továbbra is tükrözik azokat a félelmeket, amelyek a főbb gazdasági mutatókra, illetve a hozamok jövőbeni alakulására vonatkoznak, és bizonytalanná teszik a pénzpiaci várakozásokat.

A világgazdaság három nagy centrumából (USA, EU és Ázsia) elinduló folyamatok, hasonlóan a Kína-szindróma definitív jegyeihez, időnként válságjelenségeket produkálnak. Ezek korai felismerése és kézben tartása is fontos, ellenkező esetben veszélyes pénzügyi folyamatokat generáló helyzet kialakulásához vezethet.