Boldogságminisztert Magyarországnak is?

Magyarország 157 országból a 91. helyen végzett az ENSZ boldogságsorrendjében. Ez jobb, mint az előző évi 104. hely, de a szomszédos országok között még mindig a legrosszabb. Vagyis: nem túl nagy a boldogság minálunk. Az Egyesült Arab Emírségekben boldogságminisztert neveztek ki, mert a 20. helyről a 28.-ra csúsztak vissza. Bepáni­koltak. A boldogságminiszternek az a dolga, hogy megállítsa a hanyatlást, s Dubajt a világ legboldogabb városává tegye.

Ez lenne a megoldás nálunk is? Nem valószínű. De valaminek változnia kellene, mert érezhetően rossz a hangulat az országban. Figyelmeztető jelek jócskán akadnak. Nemrégiben egy baráti társaságban mindenkinek akadt egy-két új vásárlási története, ami ha másra nem, arra alkalmas, hogy felismerjük: elindult egy „tuskósodási” folyamat. Vagy kulturáltabban kifejezve: egyre több a frusztrált, udvariatlan, rosszkedvű eladó. Íme néhány példa: a vevő reklamál, mert nem azt az árat ütötték be a kasszába, ami ki van téve. Elmennek ellenőrizni, s a két pénztáros hangosan kommentálja történetet: „Biztosan átcserélte az árcédulát. Ezek ilyenek!” Egy másik történet szerint a kitett disznósajtból kér a vevő, de azt is mondja, a bal oldalit szeretné. Az eladó pedig így reagál: „Minek válogat? Mind a kettőt ugyanabból szeleteltük.” Lehet. De csak a vak nem látja, hogy az egyik kupacban minden darabon hatalmas zsírdarab éktelenkedik. Vagy nézzük ezt a gyöngyszemet: egy olyan elektromos készüléket szeretnék, ami… – fordul a vevő a fiatal eladóhoz, aki csak annyit válaszol: „Hja, kérem, én is sok mindent szeretnék…”

Ismerős ez a hangnem, ez a stílus? A fiataloknak talán nem, a szocializmust megjárt olvasóknak azonban biztosan felrémlik, akkoriban, a hiánygazdaság időszakában a kereskedő volt az úr, ő gyakorolt kegyet, ha egy-egy régen áhított terméket árusíthatott. Néha pult alól. A rendszerváltással azonban visszaszorult az udvariatlan tónus. Lassan, de biztosan a kereskedők is felismerték: a vevőkből élnek, s nem fordítva. Ám a durva stílus újra megjelent. Ahogy az egészségügyi intézményekben, sőt néha az iskolában s egyéb szoláltató helyeken is. Valami tehát megváltozóban van.
A magyar gazdaságban általános az emberhiány. Nemcsak szakemberek hiányoznak, de betanított munkások is. A még meglévőknek kijárna a megbecsülés. Az erkölcsi megbecsülés még csak menne, ám az anyagival már gond van. Honnan? Miből fizessenek jobban például a kereskedelemben? A bolti, áruházi kiskereskedelemben a fizikai dolgozók 161 ezer forintos átlagos bruttó bére alaposan elmarad a nemzetgazdaság átlagától. A legkisebb fizetéseket az élelmiszerboltokban adják, a hentesek például 132 ezer forintot keresnek bruttóban. Nem meglepő hát a rosszkedv.

Beindult a béremelés, ám ez sem csak a vállalatokon múlik. A 2014-es évről most megjelent OECD-adatok azt mutatják, a magyar munkát még mindig több adó drágítja, mint a tagországok többségében. Eszerint a munkáltató által kifizetett összegből 49,03 százalék megy az államnak. Az OECD-országok átlaga 35,9 százalék, csak Ausztriában, Belgiumban és Németországban nagyobb az elvonás, mint nálunk.
Tehát a lényegi fizetésemeléshez a vállalatok és a kormány nagyon céltudatos együttműködésére lenne szükség. Ad hoc akciók vannak, a közszférában a kormány ígéri a bérek növelését. De ez is kevés. A versenyszféra azonban egészen más. Itt nem kormányzati ígéretek, hanem a vállalati terhek csökkentése a megoldás. Célirányosan, különben a munkáltatók csak tehetetlenül nézik, miként korlátozza a kilátásokat a munkaerőhiány. S ebben talán még nem is a kereskedelem áll a legrosszabbul. Az egészségügyben katasztrófát jósolnak. Vagyis van ok a rosszkedvre, a rossz közérzetre, az elégedetlenségre. Az ENSZ 2012-ben tette a boldogság napjává március 20-t. Egy nap, amikor érdemes elgondolkodni a boldogságon, s a politikusoknak azon, hozzájárultak vagy elvettek az emberek jólétéből. Az idei március 20-án jócskán túl vagyunk. A nagy szembenézés ezúttal is elmaradt.