Euró: Grál vagy mumus?
Lassan két évtizedes története alatt sok jót és sok rosszat megtanultunk az euróról. Tudjuk, hogy szerelemgyerek, és hogy bűnben fogant. Egy szenvedélyes vízió – az Egyesült Európa – gyermeke, amelynek hívei a második világháború befejezése óta mind szorosabb együttműködésre ösztökélték a részt vevő országokat először a kereskedelem, aztán a gazdasági együttműködés többi területén, majd az egyes országokban érvényes belföldi normák és szabályok összehangolásában. E folyamat egyik kitüntetett állomása volt a közös pénz bevezetése 1999-ben.
Féloldalas indulás
Ám azt is tudjuk – sőt a szakemberek és a döntéshozók már akkor is tudták –, hogy az euró bevezetése féloldalasra sikeredett. A monetáris láb – a pénzteremtés, a monetáris politika, a technikai-elszámolási kérdések – jól sikerült, a fiskális láb finoman fogalmazva biceg. A közös pénz működéséhez ugyancsak szükséges politikai integráció folyamata még lassabban halad. Ennek egyik fontos oka, egyszersmind kritikája is, hogy az egyes országokban – Franciaország, Hollandia, Írország és legutóbb Nagy-Britannia – megtartott népszavazások tanúbizonysága szerint az európai polgárok jelentős része számára nem vonzó az, amit a brüsszeli technokraták politikai legitimáció nélküli túlhatalmának látnak a megválasztott nemzetállami testületek rovására. (Ez a jelenség még a sok szempontból mintaként szolgáló Amerikai Egyesült Államokban is megfigyelhető, gondoljunk a Tea Party mozgalomra, amelynek az egyik fő követelése a szövetségi államok jogosítványainak bővítése Washingtonnal szemben.)
Felbomlást jósoltak
Az európai projektre az igazán súlyos csapást a 2008-as válság mérte. Ennek epicentrumában hosszú időn keresztül az euró volt. Sokan megjósolták az eurózóna felbomlását, sőt szorgalmazták a feloszlatását. Aztán a többé-kevésbé absztrakt vita a hatáskörök megosztásáról hirtelen tragikus realitássá vált a válság által sújtott milliók számára, elsősorban az unió déli tagállamaiban. Bebizonyosodott, amit az ellenzők induláskor megjósoltak, majd éveken keresztül ismételtek: a válság idején a nemzetállami önzés felülkerekedik a közös érdekeken, a bajba került országok pedig – önálló monetáris politika híján – elesnek a válságkezelés létfontosságú eszközeitől, a nemzeti valuta leértékelésétől és a fiskális konszolidációtól az infláció vagy az államcsőd révén.
Ám az euró a várakozások ellenére túlélte a válságot, sőt, amennyire népszerűtlen a szakemberek, annyira népszerű a lakosság körében. Érdekes, de igazán nem meglepő, hogy az eurózónának a válság által leginkább sújtott déli államaiban mennyire népszerű a közös pénz. Görögországban, ahol a válság tetőpontján az akkori pénzügyminiszter munkatársaival titkos terveket szövögetett az eurózónából történő kilépésre és a drachma újbóli bevezetésére, a lakosság túlnyomó többsége egyértelműen a közös pénz pártján állt. Nincs ez másképp a „túloldalon” sem: a németek, akik számára a deutschmark minden fontos dolognak – a növekedésnek, a jólétnek, a takarékosságnak és a megbízhatóságnak – a szimbóluma volt, elfogadták és megszerették az eurót, és nem vágynak vissza a közös valuta bevezetését megelőző korba.
A betegségek orvoslása
A politikai integráció folyamata azonban az elmúlt években gyakorlatilag leállt, a válsággal pedig együtt járt az euroszkepszis és a populizmus térnyerése, ami végül a Brexitben érte el tetőfokát. Ebben a kontextusban jól látható, hogy az euróról lehet, de nem feltétlenül érdemes a szűk értelemben vett gazdasági hasznosság alapján gondolkodni. Sok érvet lehet mindkét választás mellett és ellen felhozni. Egyfelől láthatjuk, hogy nincs ingyenebéd: „békeidőben” a közös pénz sok előnnyel jár, válság idején az önálló monetáris politika hiánya viszont komoly problémákat okozhat a nemzetállamok számára. Igaz, ez utóbbit sem érdemes túlértékelni. A bajba került eurózóna-tagállamok eltérő teljesítménye a válságkezelés terén – gondoljunk Görögországra és Írországra mint két szélső, illetve Portugáliára mint köztes példára – azt bizonyítja, hogy az önálló monetáris politika hiánya, bár biztosan megnehezíti, de nem teszi lehetetlenné a sikeres válságkezelést.
Az sem kérdés, hogy a 2008-as válság óta eltelt lassan tíz év alatt sok minden történt az euró „veleszületett betegségeinek” orvoslása érdekében. Ilyen például az Európai Központi Bank jogosítványainak kibővítése, a formálódó bankunió és a normává vált költségvetési fegyelem.
Se ez, se az
A lényeg azonban nem ez, hanem a vízió: az euró elfogadása vagy nem elfogadása az Európai Egyesült Államok távlati víziójának elfogadását vagy tagadását jelenti. Fontos hangsúlyozni, hogy mindkettő – erkölcsi-politikai értelemben bizonyosan – legitim választás. Nem mondhatjuk, hogy a politikai érettség vagy a demokrácia fokmérője lenne, hogy az illető ország melyiket választja. Nem állíthatjuk, hogy Nagy-Britannia, netán Svédország kevésbé demokratikus attól, hogy inkább a nemzetállamok Európájának eszméjét vallja a magáénak, szemben a németekkel vagy a franciákkal, akik az Európai Egyesült Államokét. Víziókról van szó, amelyek érvényességét csak történelmi távlatokban lehet igazolni vagy cáfolni.
Az is tény viszont, hogy az Európai Unió jelenleg, sőt évek óta válaszúton áll, vagy inkább topog; döntenie kell, tovább halad a szorosabb integráció, az Európai Egyesült Államok víziója felé, vagy visszalép a nemzetállamok együttműködéséhez, netán, ami a legrosszabb: megreked a jelenlegi „se ez, se az” szinten. Ebben a patthelyzetben Nagy-Britannia távozása – ami sok szempontból súlyos csapás az európai gazdasági és politikai együttműködés számára – új teret nyitott az Európai Egyesült Államok projekt előtt, aminek viszont egyik központi eleme és jelképe az euró. A franciaországi választások után megerősödő német–francia együttműködés alig hagy kétséget abban a tekintetben, hogy az Európai Egyesült Államok víziója ismét „live and kicking”.
Magunkra maradhatunk
Mit tesz, mit tegyen ebben a helyzetben Magyarország? Az euró és az Európai Egyesült Államok itthoni hívei – a jelen sorok írója közéjük tartozik – számára a válasz egyértelmű. Magyarországnak csatlakoznia kell az eurózónához és az európai politikai projekt felgyorsításához. Ez az álláspont a közösen vallott vízióból fakad, de azért fontosak a praktikus megfontolások is: a kimaradás megakadályoz abban, hogy artikuláljuk és a lehetőségekhez képest érvényesítsük az érdekeinket. Ezt látszanak felismerni a csehek, a szlovákok, a balti államok, a románok, a bolgárok. A probléma csak az, hogy a hivatalos Magyarország nézetei az európai együttműködésről egészen mások, ráadásul a kormány az elmúlt hét évben folytatott szélsőségesen euroszkeptikus, demagóg és populista politikájával elég messzire ment az európai projekt tagadásában. A jelek most arra mutatnak, hogy Magyarország nagyon könnyen magára maradhat az álláspontjával, és elszigetelődhet a semmi jót nem ígérő periférián. Viszont az irányváltás – ha egyáltalán van a kormányban ilyen hajlandóság vagy képesség – sem egyszerű. Itt tartunk most.
„Jósolni nehéz, különösen, ami a jövőt illeti” – mondta Mark Twain. Ennél okosabbat mi sem mondhatunk.
(Az euró bevezetése azután került a figyelem középpontjába, hogy Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter júniusban a bevezetés kérdéséről beszélt, majd a gazdasági tárca lapunknak adott válaszában [VG., jún. 28.] a távoli jövőbe, még évtizedekre tette a bevezetés időpontját. A következő napokban szakértők járják körbe a hazai euróbevezetés kérdését.)
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.