Emmanuel Macron húzása

Augusztus végén Emmanuel Macron francia elnök bemutatta a munkaerőpiaci átalakításra vonatkozó reformot, amely alapvetően befolyásolja majd elnökségének sikerességét, illetve feltehetően kihat az eurózóna jövőjére is. Macron azt a célt tűzte ki, hogy a munkanélküliségi rátát 10 százalék alá viszi le, illetve beindítja a gazdaságot. A munkaerőpiaci reform már régóta szerepel Franciaország tervei között. Valójában az utóbbi években minden kormányzat megpróbálta átalakítani a munka törvénykönyvét. Ezek a kísérletek azonban – jellemzően a szakszervezetek ellenállása miatt – kudarcba fulladtak. A mostani időszak más lehet, mint a korábbiak, ugyanis, bár az ország második legnagyobb szakszervezete általános sztrájkra szólított fel, vannak arra utaló jelek, hogy Macron rendelkezik a reformhoz szükséges politikai támogatottsággal.

Macron reformjának célját eufemisztikusan a munkaerőpiac rugalmassá tételében határozták meg. A javasolt reformok többek között könnyebbé tennék a cégeknek a munkavállalók elbocsátását, illetve a kisebb cégek esetében decentralizálnák a munkaadók és a munkavállalók közötti megállapodásokat (a szektorszintű megállapodások felszámolásával). Emellett megszüntetnék azt a kötelezettséget, hogy a nagy cégeknél a tömeges leépítéseket a globális szintű profitabilitás számaival kössék össze. A cégeknek így lehetőségük lesz arra, hogy csupán a hazai nyereségesség mutatói alapján dönthessenek a munkavállalók elbocsátásáról.

A Macron munkaügyi reformja mögötti logika a közgazdászok és a nemzetközi szervezetek (kezdve az IMF-től az OECD-ig) által az utóbbi három évtizedben vallott strukturális reformagendán alapul. Eszerint a nagyobb fokú rugalmasság képessé teszi majd a francia cégeket arra, hogy hatékonyabban tudjanak a változó piaci körülményekhez alkalmazkodni, ennek révén versenyképesebbek és dinamikusabbak lesznek, ez pedig lökést ad majd a francia gazdaságnak. Az az elképzelés, hogy a munkavállalók elbocsátásának megkönnyítése csökkenti és nem növeli a munkanélküliséget, nem olyan őrült gondolat, mint ahogyan elsőre hangzik. Ha a munkavállalók elbocsátásának költsége igen magas, akkor a fellendülő időszakban a cégek nem vesznek fel pluszmunkaerőt, attól tartva, hogy egy jövőbeli piaci lejtmenet esetén nem lesznek képesek csökkenteni a munkaerőköltségeiket. Az, hogy az elbocsátási költségek csökkentése növeli-e a foglalkoztatást, két tényező egyensúlyának függvénye. A végeredmény attól függ, hogy a cégeket az alkalmazási vagy az elbocsátási költségek kötik-e meg jobban.

Kedvező időszakokban, amikor a cégek terjeszkedni akarnak, az alkalmazási költségek kötik meg jobban a vállalkozásokat, és a munkavállalók elbocsátásának könnyítése a beruházások és a kapacitások növelése terén egy döntő fontosságú gátló tényezőt szüntet meg. A rosszabb időszakokban az elbocsátási költségek csökkentése viszont egyszerűen további leépítésekhez vezet. Az aggregált kereslet helyzetétől és a munkaadók lelki tényezőjétől (animal spirits) függ, hogy ezen tényezők közül melyik érvényesül jobban.

Ez a kétértelműség magyarázatot ad arra, miért olyan nehéz empirikus kapcsolatot létrehozni a munkahelyek védelme és a munkaerőpiaci teljesítmény között, annak ellenére, hogy sok közgazdász és politikus lelkesedik a rugalmasságot erősítő reformok iránt. Bizonyítékok vannak arra, hogy az erős munkahelyvédelmi jogszabályok valóban csökkentik a munkahelyváltások számát, vagyis az elbocsátások és a munkaerő-felvételek számát. Amikor azonban foglalkoztatási és munkanélküliségi adatokról van szó, a helyzet egyáltalán nem egyértelmű, ahogy azt egy nemrégiben megjelent kutatás eredménye mutatja. Az összehasonlító adatok szerint kevéssé bízhatunk abban, hogy a francia reformok fellendülést hoznak majd a foglalkoztatás terén.

Franciaországról azt tartják, hogy a munkajogi szabályozások különösen nagy terhet rónak a gazdaságra. Mégis sok olyan gazdaságban, amellyel versenyez a francia gazdaság, hasonlóan erős munkahelyvédelmi intézkedések érvényesülnek. Valójában az OECD munkahelyvédelmi mutatószámai szerint a határozatlan idejű munkaszerződéssel rendelkező német és holland munkavállalók nagyobb biztonságot élveznek, mint a franciák.

Bizonyos mérések szerint csak Németország előzte meg Franciaországot a munkaerőpiaci dereguláció terén a globális pénzügyi válságot megelőzően. Mégis a munkanélküliség mértéke Németországban és Hollandiában csupán a töredéke a francia rátának. A valódi különbség ezen gazdaságok és Franciaország között az, hogy Németországban és Hollandiában a folyó fizetési mérleg jelentős többlettel bír. Ez azt jelenti, hogy a német és a holland gazdaság fontos húzóerőt kap a külföldi kereslet révén. Franciaországban ezzel szemben a folyó fizetési mérleg kisebb mértékű hiányt mutat ki.

A munkaerőpiaci rugalmasságot erősítő reformok hasonló lökést adhatnak a francia gazdaságnak? Macron környezete bölcsen tudtára adja annak, aki megfelelően figyel, hogy nem kell túl sokat várni az új munkatörvénykönyvtől. Közgazdaságtani alapon nem valószínű, hogy a reform önmagában jelentős változást tudna előidézni. A baj az, hogy Macronnak túl kevés eszköze van a francia gazdasági növekedés fokozására. A makrogazdasági politika tekintetében kezeit megköti az eurózóna, és kevés esély van arra, hogy Németország a beruházásai és a költekezései növelésével segítene. Vagyis, akár tetszik Macronnak, akár nem, elnökségét várhatóan a munkaügyi reformjának gazdasági és politikai utóhatásai alapján fogják megítélni.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org