A globális egyensúlytalanság tartóssága

A világ vezető jegybankárainak részvételével zajló idei Jackson Hole-i konferencián központi szerepet kaptak a nemzetközi kereskedelem és pénzügyek kérdései, vagyis azok a tényezők, amelyek alakítják a gazdaság kilátásait, a pénzpiac helyzetét. Az áruk és szolgáltatások kereskedelme terén megvalósuló globalizáció hatásaival kapcsolatban az eszmecserék a belföldi foglalkoztatás, a bérek és az egyenlőtlenség költségeit hangsúlyozták. A pénzügyi kérdések terén a nemzetközi tőkeáramlás és a globális egyensúlytalanság kapta a fő figyelmet.

Ezzel kapcsolatban a régi közmondás juthat az eszünkbe: minél több dolog változik, annál inkább marad minden a régiben. Az elmúlt négy évtized legnagyobb részében az USA nettó tőkeimportőr volt a világ többi részével szemben.

A 20. század elejétől az 1980-as évek elejéig azonban az amerikai folyó fizetési mérleg ritkán volt deficites. Amikor az I. világháború után az USA világhatalomként jelent meg, akkor nettó tőkenyújtóvá vált a világ többi része felé. 1987-ben C. Fred Bergsten közgazdász az elsők között mutatta ki, hogy a globális egyensúlytalanságnak korábban nem tapasztalt jelei voltak. Azt írta: „Az Egyesült Államok, a háború utáni gazdasági rendszer megalkotója, illetve a világ fő valutájának birtokosa az emberiség történelmének legnagyobb adósnemzetévé vált. Továbbá ez a helyzet legalább az 1990-es években is folytatódni fog. Japán, amelyet csupán egy nemzedékkel ezelőtt széles körben fejlődő országnak tartottak, pedig messze a legnagyobb hitelezővé vált. A külföldi eszközök jelentős felhalmozása Japánban továbbra is gyors ütemben fog növekedni, legalábbis azon időszakban, amelyet előre lehet látni.”

Japánt a növekvő globális egyensúlytalanság fő bűnösének nevezték ki, mivel a folyó fizetési mérlegének többlete elérte a GDP-jének a 4 százalékát 1986-ban, miközben a japán jegybank rekordmértékben halmozott fel amerikai állampapírokat. Japán „önkéntes” felső plafont fogadott el az USA-ba irányuló exportjának egy részére az 1985 végén megkötött Plaza Accord (a dollár gyengítését szolgáló megállapodás az USA, Japán, illetve Nyugat-Németország, Franciaország és Nagy-Britannia között – a szerk.) keretében, ami a jen dollárral szembeni árfolyamának újrahangolását célozta.

Az 1980-as évek végén azonban a jen erősödött, buborék alakult ki a japán ingatlan- és részvénypiacon, és Japán növekedési rátája visszaesett. Ez idő tájt Dél-Korea vált átmenetileg az amerikai külkereskedelmi hiány fő bűnösévé. Dél-Korea folyó fizetési mérlegének többlete a GDP 6 százaléka fölé emelkedett 1987–1988-ban, és a dél-koreai külső eszközök mértékének emelkedését gyakran valutamanipulációval magyarázták.

Hasonló vádakkal illették Kínát, amely látványos exportvezérelt növekedésével, az amerikai eszközök rekordszintű vásárlásával, illetve rögzített (vagy félig rögzített) árfolyamával ma még mindig dominálja a globális egyensúlytalanságról szóló vitákat. Valóban, néhány tényező erősíti azokat az állításokat, amelyek szerint a valutamanipuláció és a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat Kína esetében fő húzóerőnek számít, vagy legalábbis az volt bizonyos időszakokban.

Kína folyó fizetési mérlegének többlete azonban gyorsabban csökken, mint ahogy azt az IMF és sok más elemző várta. Azok után, hogy a többlet mértéke 2006–2008-ban megközelítette a GDP 10 százalékát, a mutató most 1-2 százalék között mozog.

Ami pedig Németországot illeti, ahogy a kínai folyó fizetési mérleg többlete csökkent, úgy nőtt rekordszintekre a német ráta. Donald Trump amerikai elnök arra vonatkozó utalásai, hogy e többlet tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat eredménye, eléggé hamisan hangzanak. Miután Németországnak nincs saját valutája, így igencsak túlzás azt sugallni, hogy Németország valutamanipulációból húz hasznot. Miközben Németország a mérete miatt került a figyelem középpontjába, a fejlett gazdaságok körében egyáltalán nem tekinthető egyedinek a folyó fizetési mérleg jelentős többlete. 2017-ben Ausztria, Dánia, Írország, Japán, Luxemburg, Hollandia, Norvégia, Svédország és Svájc is jelentős többlettel bír a saját GDP-jéhez viszonyítva. Ez igaz néhány ázsiai gazdaság esetében is.

Ezzel szemben az USA folyó fizetési mérlegének már közel két generáció óta tartós a hiánya. A többlettel rendelkező országok hibáztatása nem új keletű dolog. A Jackson Hole-i tanácskozáson valaki felvetette: vajon nem lehetne-e nemzetközi szinten nyomást gyakorolni a többlettel bíró országokra annak érdekében, hogy többet költsenek, és kevesebbet takarítsanak meg? Ugyanezt hozták fel a II. világháború végén az amerikai többlettel kapcsolatban, amikor a globális dollárhiány miatt merültek fel aggodalmak. Akkor ezt a felvetést egyértelműen elvetették.

Az USA folyó fizetési mérlege az 1980 óta eltelt 38 évben csak három esztendőben ért el többletet. Az adópolitika elősegítette a háztartások adósságfelhalmozását a megtakarítások kárára, illetve a termelékenység jelentős lassulása is kihat az USA nemzetközi versenyképességére. Ahogy arra Ethan Ilzetzkyvel és Kenneth Rogoff-fal együtt közösen már rámutattunk, alternatív valuta hiányában kikezdhetetlen maradt az, hogy a dollár a világ fő tartalékvalutájának számít. Ez megkönnyíti az USA számára, hogy továbbra is finanszírozni tudja a folyó fizetési mérlegének a hiányát. Az a tény azonban, hogy ez könnyen megy, még nem jelenti azt, hogy ez egy jó megoldás is egyben.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org