Pénzügyi globalizáció 2.0

A pénzügyi válság 2007. augusztusi kirobbanása óta eltelt évtizedben a globális pénzügyek kontúrjai drámaian megváltoztak. A határon átnyúló tőkeáramlások összesített értéke 65 százalékkal csökkent az elmúlt tíz évben. Ez a visszaesés a nemzetközi banki tevékenységek erőteljes csökkenését tükrözi. A kérdés az, hogy az ehhez hasonló adatok mit tudnak mondani nekünk a globális pénzügyek jelenlegi állapotáról. Ezek az adatok annak bizonyítékai, hogy a „pénzügyi globalizáció” – a tőke nemzetközi mozgásának – folyamatai megfordultak? Továbbá, ha ez történt, az olyan rossz dolog lenne?

A mostani visszaesésben az a nagyobb mértékű kockázatkerülés, illetve tudatosság tükröződik, amely a pénzügyi buborék 2007 végén megkezdődött kipukkanása óta jelent meg. A McKinsey Global Institute új kutatása szerint azonban a globális pénzügyi integráció ellenállóképesebb verziója alakul most ki. A válság előtt a határon átnyúló banki tevékenységek növekvő trendet mutattak, ahogy a világ legnagyobb bankjai közül sok pénzintézet nemzetközi szinten terjeszkedett. Továbbá többet hiteleztek egymásnak, és fektettek be egyéb külföldi eszközökbe. Az euró létrehozása után például az eurózóna bankjai jelentős mértékben terjeszkedtek.

Az eurózóna bankjai kezén lévő külföldi követelések a 2000-ben mért 6,6 ezermilliárd dollárról 2007-re 23,4 ezermilliárd dollárra nőttek. Igen fontos, hogy ezen növekedés többsége magában az eurózónában történt, ahol integrált európai banki piac jött létre, amely után néhányan azt gondolták, a közös valuta és szabályok révén az országkockázatok szinte eltűntek. Ami mára egyértelmű lett, hogy sok pénzintézet egyszerűen a csordaszellemet követte, ahelyett, hogy prudens üzleti stratégiát folytatott volna. Így az amerikai pénzügyi felfordulástól, illetve az azt követő eurózóna-válságtól sújtva a nagyobb globális bankok csökkentették külföldi jelenlétüket, eladták bizonyos érdekeltségeiket, illetve hagyták, hogy a lejáró hiteleik kifussanak. 2007 óta a globális bankok legalább 2 ezermilliárd dollár értékű eszközt adtak el. A svájci, a brit és az amerikai bankok mind részesei voltak ennek a visszavonulásnak, a folyamat epicentrumában azonban az eurózóna bankjai találhatók.

A válság kezdete óta az eurózóna bankjai 7,3 ezermilliárd dollárral, vagyis 45 százalékkal csökkentették a külföldi követeléseik értékét. Ennek közel fele eurózónán belüli kölcsönfelvevőket, különösen bankokat érintett. Ahogy a pénzügyi válság kitört, fenyegető opcióvá vált annak a magánszektorra történő kiterjedése a haircutok (adósságelengedés) és a bailing in megoldások (a bankok magánbefektetői állják a banki mentőcsomagok költségét – a szerk.) révén. Kockázati szempontból a hazai piacok – ahol a bankok rendelkeznek a piac ismerete, illetve a méret adta előnyökkel – vonzóbbá váltak. Németországban például a három legnagyobb banknál a külföldi eszközök aránya a 2007-es 65-ről 2016-ra 33 százalékra esett vissza.

Egy potenciálisan stabilabb pénzügyi rendszer alakult ki az eurózónában, illetve azon kívül, legalábbis ami a bankszektort illeti. A bankoktól megkövetelték, hogy növeljék a saját tőke mértékét, a likviditásra vonatkozó új szabályok pedig csökkentették az el­adósodást és a sérülékenységet. A határon átnyúló tőkeáramlások változatosabb egyvelege is nagyobb stabilitást von maga után. Miközben a határon átnyúló hitelezés éves értéke kétharmaddal csökkent, a külföldi közvetlen működőtőke-befektetések (FDI) értéke jobban megmaradt. Az FDI messze a legstabilabb fajtája a tőkeáramlásnak, a cégek hosszú távú stratégiai döntései tükröződnek benne. Az FDI értéke, kiegészülve a portfólióberuházásokkal, jelenleg a határon átnyúló tőkeáramlás mintegy 69 százalékát teszi ki a 2007-ben mért 36 százalékkal szemben.

A stabilitás végső mutatója, hogy a globális egyensúlytalanság mértéke (beleértve az aggregált tőke- és pénzügyi mérlegeket) csökken. 2016-ban az egyensúlytalanság mértéke a globális GDP 1,7 százalékára esett vissza a 2007-ben mért 2,5 százalékról. Továbbá a deficitek és a többletek jóval több országra terjednek ki, mint a válság előtt. Az USA például 2005-ben a globális nettó tőkeáramlás 67 százalékát szívta fel, 2016-ra ez az arány a felére csökkent.

Ám e tényezők egyikének sem kellene megelégedettséget kiváltania. A szorosabban összekapcsolódó globális pénzügyi rendszer elkerülhetetlenül nagyobb fertőzési kockázatot hordoz. A kicsapongás jelensége bármikor visszatérhet, a részvény- és az ingatlanpiacok néhány fejlett gazdaságban a középszerű növekedési kilátások ellenére új magasságokba emelkedtek. A bruttó tőkeáramlás volatilitása is még mindig nyugtalanságra ad okot. 2010 óta a fejlődő országok egyharmadának és a fejlett gazdaságok kétharmadának a tőkebeáramlás jelentős ingadozásával kellett megküzdeniük. Néhány elemző szerint többet kellene tenni a rendszerben lévő kockázatok megfékezéséért egészen addig, amíg ez a kockázat egyszerűen áttevődik a bankoktól az árnyékbankokra. Ebben talán igazuk van. Összességében azonban az ellenálló képesség és a stabilitás erősödésének jeleit látni mindenhol. Az elmúlt tíz évben meghozott intézkedések révén ezért kevesebb töréssel jár együtt a következő – biztosan bekövetkező – válság.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org