A csökkenő bérnövekedés politikai gyökerei

V ilágszerte lelassult a munkavállalói bérek növekedése. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) legfrissebb jelentése szerint Kínát nem számítva a reálbérek éves szinten csak 1,1 százalékos ütemben nőttek 2017-ben a világban, miközben 2016-ban még 1,8 százalékos növekedés történt. A tavalyi a leglassabb növekedési ütem 2008 óta.

A fejlett G20-államokban az átlagos reálbérek csupán 0,4 százalékkal nőttek 2017-ben, szemben a 2015-ös 1,7 százalékos ütemmel. A reálbérek az Egyesült Államokban 0,7 százalékkal nőttek (2015-ben még 2,2 százalékos volt a növekedés), Európában pedig stagnáltak. A feltörekvő piacokon az átlagos bérnövekedés mértéke 2017-ben gyorsabb volt (4,3 százalék), mint a fejlett G20-gazdaságokban, de még így is lassabb ütemű az előző évi szintnél (4,9 százalék).

Az ILO jelentése azt is megállapította, hogy a bérnövekedés és a munkatermelékenység közötti eltérés továbbra is jelentős maradt a múlt évben. Sok országban a munka nemzeti jövedelemben való részesedése még mindig nem éri el az 1990-es évek elejének szintjét. Ebből a helyzetből egy nyilvánvaló kérdés adódik:

ha a globális kibocsátás az elmúlt években fellendült a világ legtöbb részében, vajon miért nem javult arányosan a munkavállalók helyzete?

Természetesen a jelentős munkaerőtöbblettel rendelkező gazdaságok globális piacokba történő egyre erősebb integrációja – kiegészülve azzal a tényezővel, hogy egyre inkább elterjed az automatizáció és a mesterséges intelligencia alkalmazása – gyengíti a munkavállalók alkuerejét, és a munkaerő iránti igény igen specifikus és korlátozott számú szektorba tevődik át. Ezek a tényezők azonban önmagukban nem adnak magyarázatot arra, miért nem javul a munkavállalók bérezési helyzete.

Annak, hogy a munkavállalók ennyire rossz bérmegállapodásokat tudnak elérni, kevésbé gazdasági, mint inkább intézményi és politikai jellegű oka van.

Az egyes országokban ugyanis a törvényhozás és a bírósági ítéletek egyre nagyobb mértékben háttérbe szorítják a régóta elismert munkavállalói jogokat.

Például a kizárólag a munkaerőpiaci rugalmasságra fókuszáló kormányok olyan politikát folytatnak, amellyel a munkaadók érdekeit részesítik előnyben a munkavállalókéval szemben, nem utolsósorban azzal, hogy aláássák a munkavállalók szakszervezeti szerveződési képességét. A fiskális konszolidáció és a megszorítások erőltetése megakadályozta azt a fajta szociális költekezést, amely bővítheti az állami foglalkoztatást, és javíthatja a munkavállalók helyzetét.

Egyszóval a gazdaságpolitika – számos országban megvalósult – neoliberalizmus általi uralása azt eredményezi, hogy a legtöbb munkavállaló nem profitál a gazdasági növekedés hasznából. Ez azonban nem szükségszerű. Elvégre is Kína gyors bérnövekedést ért el, nemzeti jövedelmének munkához viszonyított aránya emelkedik, annak ellenére, hogy az ország aktív külkereskedelmet folytat, és gyorsan bevezette a munkaerőt helyettesítő technológiákat.

Kína sikere igazolhatja a W. Arthur Lewis néhai Nobel-díjas közgazdász által propagált modellt, amely megmutatja, hogy az új, produktívabb szektorokban történő foglalkoztatás miként szívhatja fel a munkaerőtöbbletet, és emelheti meg a béreket.

A lényeg azonban az, hogy Kína fokozta ezt a hatást a munkavállalók helyzetének javítását célzó szisztematikus állami politikával.

Ebből adódóan az átlagos kínai nominális minimálbér csaknem megduplázódott 2011 és 2018 között, az állami vállalatoknál foglalkoztatottak bére pedig ennél is gyorsabban nőtt. Ezzel egy időben a kormány kiterjesztette a munkavállalók szociális védelmének egyéb formáit, miközben olyan iparpolitikát folytat, amely az innovációt és a termelékenységi növekedés fokozását célozza, és amellyel az ország feljebb került a globális értékláncban. Való igaz azonban, hogy a munkavállalók jólétével kapcsolatos kormányzati figyelem egyszerűen abból a szükségszerűségből adódik, hogy a Kínai Kommunista Párt így tudja megszilárdítani politikai helyzetét.

Ha azonban Kína meg tudja törni a csökkenő ütemű bérnövekedés trendjét, akkor erre más országok is képesek.

Először azonban a gazdaságpolitikai döntéshozóknak szerte a világban meg kell szabadulniuk a neoliberális paradigmától, amely miatt nem tudnak alternatív szakpolitikai megközelítésekben gondolkodni. Politikai értelemben a neoliberalizmus kiszolgálta az idejét. Ahhoz, hogy a munkavállalók ismét részesülhessenek a növekedés hasznából, a kormányoknak el kell kezdeniük progresszívebb szakpolitikai alternatívákat kidolgozni.

Szerencsére az ILO és az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája hozzákezdett ahhoz, hogy a munkavállalók szempontjait jobban figyelembe vevő politikát ismét a napirendjére vegye, ahogy azt néhány politikus az USA-ban, az Egyesült Királyságban és másutt a világban teszi. Annak biztosításához azonban, hogy a gazdaság a társadalom többségét szolgálja, nagyobb mértékű és szélesebb körű erőfeszítésekre lesz szükség.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org­