A gyermekek a klímaváltozás bűnbakjai?

Az utóbbi napokban igen éles viták kereszttüzébe került a gyermekvállalás kérdésköre, és a nagy médiafelülettel rendelkező, harcos nyugat-európai klímaszakértők, professzorok és véleményvezérek azt hangoztatják, hogy a fenntartható jövő és a klímacélok elérése érdekében a gyermekvállalást vissza kell fogni. (Ennek az egyik – ki nem mondott – eszköze természetesen az abortusz.)

Ez egyfelől látszólag teljesen megalapozott, hiszen az ENSZ előrejelzései szerint a következő évtizedekben dinamikusan nő a világ népessége, méghozzá évtizedenként csaknem egymilliárddal, ami a globális klímaváltozás tekintetében valóban egyre nagyobb terhelés a környezetnek. A világ népessége hamarosan nyolcmilliárdra duzzad – egy egyre növekvő, az EU teljes népességét meghaladó méretű ázsiai középosztállyal együtt –, és az évszázad végére várhatóan akár a 10-11 milliárdot is elérheti a Földön élő emberek száma.

Hogy is alakult ki ez a helyzet? Nos, becslések szerint az emberiség csupán az 1800-as évek elején érte el az egymilliárdos lélekszámot. A második egymilliárdnyi emberre már nem kellett sokat várni: 1927-ben értünk el az újabb mérföldkőhöz. A harmadik milliárdra már csupán 32 évet kellett várni, 1959 óta hozzávetőlegesen 13-15 évente nő az emberiség lélekszáma egy-egymilliárd fővel, és 2011-re elérte a 7 milliárdot.

Ám a népesség növekedése nem mindenhol egyforma mértékű. A gyermekvállalást világszinten ellenző szakemberek és véleményvezérek valójában komoly tévedésben vannak, hiszen 2015 és 2050 között a következő egymilliárd ember mindössze kilenc országban – India, Nigéria, Pakisztán, Kongói Demokratikus Köztársaság, Etiópia, Tanzánia, Egyesült Államok, Indonézia és Uganda – jön majd a világra. Ha pedig a közelmúltat vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy 2010 és 2015 között a termékenységi ráta ugyancsak kilenc országban haladta meg az öt gyermek per anya számot, amelyek közül nyolc afrikai (Nigéria, Szomália, Mali, Csád, Angola, Kongói Demokratikus Köztársaság, Burundi és Uganda).

Ezzel párhuzamosan két teljesen ellentétes trend is érvényesül: bár az EU-ban az 1960-as évek óta folyamatosan nőtt a népesség (körülbelül 400 millióról a jelenlegi körülbelül 500 millió fölé), ez elsősorban a bevándorlás következtében történt, amit a kommentátorok jelentős része rendszeresen elfelejt.

és különösen az 1980-es évek óta tartósan a 2-es szám alatt van; sőt, világszinten a térségünkben (EU28) a legalacsonyabb ez a mutató (1,6), ami azt fogja eredményezni, hogy az EU lesz a legelöregedettebb régió a világon. Mi több, 2016-ban már mínuszba fordult a természetes népszaporulat, miközben mégis nőtt az Európai Unió aktív korú népessége, elsősorban a korábbi gyarmatokról érkező olcsó munkaerő képében megjelenő népesség számának emelkedése miatt. (1985 óta minden évben többségben vannak a bevándorlók a kivándorlókhoz képest.)

Másképpen megközelítve: ha a nyugati véleményvezérek valóban csökkenteni szeretnék a gyermekvállalási hajlandóságot, hogy a kevesebb gyermek nevelése a globális klímára nehezedő kisebb környezetterheléssel járjon, akkor kínálkozik egy elvileg pofonegyszerű megoldás:

Ha valóban az a cél, hogy a családok „fogják vissza magukat”, akkor elsősorban azokra az országokra kell(ene) fókuszálni – az oktatás szélesebb körű biztosításán, valamint a nők munkaerőpiaci helyzetének javításán keresztül –, amelyek a jövőbeni népességnövekedés jelentős részét produkálják.

Eközben a világ többi országában, különösen a drámaian kevés gyermekkel rendelkező Európában pedig a már meglévő népességet kellene reprodukálni, nemcsak azért, mert az intézményrendszerek és infrastruktúrák (oktatás, egészségügy, lakáspolitika stb.) nagyon rugalmatlanok, hanem azért is, mert az önreprodukció egy növekvő, sikeres gazdaságban elengedhetetlen minimális feltétel, továbbá a gazdasági súly részben a fogyasztók számától, azaz a fenntarthatóbb népességszámtól is függ.

Az a ma egyes értelmiségiek körében közkedvelt érvelés, hogy csökkenteni kell a gyermekvállalási hajlandóságot a klímavédelem érdekében, kísértetiesen hasonlít arra az érvelésre, hogy az Egyesült Államokban azért csökkent drasztikusan a bűnözés az 1990-es években, mert a legfelső bíróság által 1973-ban meghozott Roe v. Wade-ítéletnek köszönhetően a potenciális, elsősorban a hátrányos helyzetű afroamerikai elkövetők nem születhettek meg. A Steven Levitt és Stephen J. Dubner amerikai közgazdászok által empirikus adatokra épített, vitatott elmélet azon alapul, hogy

Ezzel szemben Steven Pinker a The Better Angels of Our Nature (Az erőszak alkonya – Hogyan szelídült meg az emberiség?) című munkájában arra világít rá, hogy az emberiség történetében az erőszakos cselekmények száma, aránya fokozatosan csökken(t), a jólét pedig ezzel párhuzamosan összességében folyamatosan nő(tt).

Végezetül azt azért tegyük hozzá, hogy igazából a fejlett és a felzárkózó országokban – amelyek jelentős része fogyó népességgel szembesül – nem is a lélekszám a kérdéses a globális klímaváltozás szempontjából, hanem a fogyasztói kultúra és a jelenlegi kapitalista berendezkedés – amely hajlamos túlfogyasztásra és óriási mértékű pazarlásra, illetve az életmódalapú környezetszennyezésre – jelene és jövője.