Áldás vagy átok az atomerőmű?

Egy kis csapatnyi jeles személyiség gyűlt össze 1968 tavaszán Rómában: ipari vezetők, professzorok, humán tudósok, közgazdák, politikai notabilitások, hogy megvitassák napjaik égetően fenyegető problémáit. Ebből a találkozóból nőtt ki egy hosszú ideig igen befolyásos informális szervezet, a Római Klub. Ösztönzésére és részben finanszírozásával hoztak létre egy tudományos projektet az emberiség fenyegető gondjainak részben a feltárására, részben a megoldására. Az eredményeket a hetvenes évek legelején népszerű könyvben is megjelentették (The Limits to Growth – A növekedés határai). Meglehetősen sötét kép tárult ebben az olvasó elé: Földünk emberi lakosai túlnépesednek, túlfogyasztanak, és bizony igen hamar, akár egy-két évtizeden belül katasztrofális hiányokra, sőt tragikus jelenségekre lehet számítani.

Hacsak… Hacsak nem fogjuk vissza természeti kincseink túlzott fogyasztását, elherdálását, hacsak nem érünk el egy globális egyensúlyt.

Az emberiség szerencséjére e jóslatok többsége nem vagy csak nagyon részlegesen következett be. Ám napjainkban, mintegy fél évszázaddal később, egy új, lehetséges katasztrófa veszélyeinek és folyamatainak sötét képeivel szembesül a világ. Elsősorban az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) vizsgálatai és következtetései, helyenként inkább csak jóslatai alapján. Lényege, hogy az első ipari forradalom, vagyis mintegy kétszáz év óta bolygónk hőmérséklete emelkedik, és ha a század közepéig eléri a plusz 1,5 Celsius-fokot, akkor – légkörünk felmelegedésével – katasztrofális jelenségek és folyamatok indulnak be. Mindezt pedig az emberi lét és tevékenység által a légkörbe kibocsátott szén-dioxid és a metángázok, valamint részben mikrorészecskék okozzák, és a jelentősen szaporodó, egyre inkább városokban tömörülő emberiség az életmódjával, iparával, intenzív mezőgazdaságával és főleg tömeges állattartásával, egyre bővülő földi és légi közlekedésével és kiszolgáló energiarendszereivel idézi elő – állítja az IPCC.

Mindez nem egyenes vonalú, egyszerű, könnyen követhető folyamat, hanem a bolygónknak és élővilágának óriási rendszerében bekövetkező jelenségek, amelyek kölcsönösen hatnak egymásra, bonyolult visszacsatolásokkal és kaotikus jelenségekkel, többnyire igen nagy tehetetlenségű összetevőkkel.

E rendkívül összetett rendszernek egyik alapvető alkotóeleme a villamosenergia-ellátás. Alapvető, hiszen így világítunk, általa használjuk egyre bővülő számú és képességű villamos és elektronikus eszközeinket, ez táplálja a termelőtevékenységeket, a szaporodó számú robotokat, és egyre nagyobb részben a közlekedést is. A fenyegető tényezők közé tartozik, hogy a villamos energiát termelő létesítményeknek ma még igen jelentős része sorolható a Földünket fenyegető eszközök közé. Ezek az elsősorban és főleg fosszilis energiahordozókkal (szén, kőolaj, földgáz) működő erőművek.

A megoldás tehát olyan villamosenergia-termelők elterjesztése, amelyek nem terhelik a környezetünket a klímát veszélyeztető kibocsátásokkal. Ilyenek a természettől ingyen kapott erőforrásokkal (szél, napsugárzás, a föld mélyében lakozó hő, a tengerek hullámzása és az ár-apály) működő energiatermelők. Mellettük a káros gázok és részecskék kibocsátása szempontjából mindenképpen tisztának mondható atomerőművek valóságos reneszánszukat élik. Figyelemre méltó, hogy a nagy tragédiát átélt japánok is sorra kapcsolják vissza leállított reaktoraikat. Érthető ez a reneszánsz, hiszen főleg a városokban – az emberek egyre növekvő száma és mind kiterjedtebb igényei miatt – az energiaigény 2040-re globálisan már egynegyedével megnő napjainkhoz képest.

Mindenesetre a légkörszennyezés szempontjából tiszta és egyúttal nagy teljesítményű atomerőművek száma világszerte növekszik, annak ellenére, hogy sok országban ellenérzéssel fogadják őket. Hazánkban is számottevő az ellenzők tábora. Ám ennek az ellenérzésnek nálunk nem valós műszaki, hanem alapvetően politikai okai vannak: a szállítandó orosz reaktorok technikai színvonala az élvonalba tartozik.

Az atomenergetika fejlődésében a balesetek jelentős hullámzásokat eredményeztek. Bár a számuk fél tucatnál is kevesebb, mégis megrengették a világban az emberek bizalmát az atomerőművek iránt. Holott voltaképpen nem műszaki, hanem emberi hibák voltak az elsődleges okozók. Ugyanakkor pozitív hozadékuk is lett e nagy katasztrófáknak: az atomerőművek biztonsága a sokszorosára nőtt.

Mindenesetre napjainkra – a klímaveszéllyel kapcsolatos erősödő aggodalmak miatt – újra megnőtt az igény a nukleárisenergia-termelésre. Az előrejelzések szerint, a jövő év végéig húsz új reaktort terveznek a hálózatra kötni. 2017-ben négy, tavaly pedig kilenc új egység szolgáltatott áramot. Figyelemre méltó, hogy a japánok, immár túllépve a nyolc évvel ezelőtti megrázkódtatáson, és az üzemanyaghiánytól erősen szorongatva, négy reaktor újraindítását engedélyezték.

Jelenleg atomreaktorok szolgáltatják a világ villamosenergia-szükségletének több mint 10 százalékát, és az előrejelzések szerint századunk közepére ez az arány elérheti a 25 százalékot.

Örvendetes kilátások, de ne feledjük, hogy még igen sok szénerőmű működik világszerte, a fejlett Amerikától kezdve az atom- (és víz-) energiát jelentős mértékben hasznosító Kínáig.

Mindeközben meglehetősen bizarr, hogy a fejlett világ egyik legfejlettebbje, Németország, a fukusimai tragédia után politikai megfontolásokból törvényt hozott az atomenergia teljes kiküszöbölésére elsősorban a megújuló forrásokkal működő energiatermelés erőltetett bővítésére hagyatkozva, de a szénerőművektől sem teljesen elszakadva. E döntésnek egyelőre inkább negatívak, mint előremutatók a következményei. A károsanyag-kibocsátás csökkentését például az előirányzott 40 százalék helyett csak 32 százalékosan tudják teljesíteni. Emellett a szükséges új beruházások még a fejlett német gazdaságot is jelentősen megterhelik, nem is szólva a lakosság elégedetlenségéről az egekbe szökő villanyszámlák miatt.

Áldás vagy átok a nukleárisenergia-termelés? Mint minden műszaki megoldás esetében, amelyet az emberiség használ, mindkét állítás igaz. Csak a mértékek, arányok és a hosszú távú hatások mérlegelésével lehet és szabad döntéseket hozni. És mindenképpen értelemmel, szaktudással, körültekintéssel, nem pedig érzelmek által vezérelve.