Csak az eurótól meneküljön meg Magyarország?

Az Európai Központi Bank (EKB) az áprilisban és júliusban egyaránt 25 bázisponttal emelte az irányadó kamatot (így 1,5 százalékra emelkedett a ráta), mert az infláció jóval meghaladta a 2 százalékos célértéket az eurózónában, és egészen 2,7 százalékig kúszott fel a pénzromlás üteme. Jean-Claude Trichet nem használt a „fokozott éberség” kifejezést, amely a jövő havi emelésre utalna, azonban kiemelte, hogy közelről figyelik a folyamatokat, vagyis ebben az évben még tovább emelkedhet a kamat.

A jegybank törvényben rögzített mandátuma szerint jár el, ugyanis az euróövezet átlagos teljesítménye alapján értékeli a folyamatokat, nem foglalkozva azzal, hogy a lépéssorozattal egyre közelebb tolja Görögországot az államcsődhöz, és további terheket ró például Portugáliára és Írországra is. A periférikus euróövezeti országokban, ahol a növekedés gyenge lábakon áll (illetve recessziót élnek át) a monetáris politika irányvonala fokozottan restriktív április óta. A kényszerűen szintén restriktív költségvetési politikával együtt még nehezebben fogják megtalálni a kilábalás útját.

Leginkább két alapvető, rendszerszintű probléma okozta ezt a lehetetlen helyzetet: (1) Az elmúlt több mint tíz évben az EKB kamatszintje nem illeszkedett minden ország számára kívánatoshoz, valamint (2) a költségvetési szabályok megszegését nem tudta büntetni az EU. Több közgazdász hozzáteszi, hogy a 3 százalékos költségvetési hiányküszöb megállapítása nem volt elegendő, mert ha egy országnak a monetáris politika túlságosan laza, akkor azt költségvetési többlet képzésével lehetne kompenzálni, elkerülve a gazdaság túlfűtötté válását. Ezt a problémát viszont leginkább az okozhatta, hogy az eurózónában, illetve a felvétel kapcsán nincsenek a nominális konvergencia mellett szoros, a reálkonvergenciát is megkövetelő szabályok.

A monetáris politikai döntéshozók által meghatározott kamat leginkább a német gazdaság által kívánatos szinthez illeszkedett az euróövezet létrejötte óta. Ez a gyengébb országok tekintetében túlságosan "laza" volt, amely elősegíthette azt, hogy a gazdaságok potenciális növekedését meghaladó mértékben tudtak bővülni, illetve azt, hogy megváltozzon a növekedés szerkezete.

A San Franciscoi Fed egy tanulmánya rámutatott, hogy a periférikus országoknak kifejezetten rossz volt az EKB monetáris politikája a teljes időhorizonton. Korábban „túl laza” volt, most pedig „túl szigorú”.

Az elmúlt években az övezetben több ország is megszegte az EU által elvárt költségvetési szabályokat, azonban büntetést sosem szabott ki az Ecofin. Ennek következtében úgy tűnhetett, hogy a stabilitási és növekedési paktum szabályait el kell érni, hogy valaki felvételt nyerjen a közösségbe, de utána akár fittyet is hányhatnak rá.

Magyarország az elmúlt évek során azért küzdött (papíron legalábbis) hol ortodox, hol pedig szokatlan gazdaságpolitikai lépésekkel, hogy a GDP 3 százaléka alá csökkentse a költségvetési hiányt, és csökkenő trendpályára segítse az államadósságot. Ennek célja pillanatnyilag ugyan nem az, hogy felvegyenek minket az euróövezetbe, hanem az, hogy hazánk kikerüljön a túlzottdeficit-eljárásból (amely 2004 óta folyik Magyarországgal szemben). Ellenkező esetben ugyanis szankciókkal szembesülhetünk, vagyis az EU-s pénzügyi források megvonása is bekövetkezhet.

Az eurózóna létrejötte óta a gazdaságpolitikát azonban egyértelműen annak a hibás célnak rendelte alá a magyar kormány, hogy minél hamarabb felvegyenek bennünket az elitövezetbe. Ha nem söpör végig a világon egy mély válság, talán már sikeresen azt „ünnepelhetnénk”, hogy tagok vagyunk. Ebben az esetben feltörekvő gazdaságként, gyenge versenyképességgel léptünk volna be az eurózónába, és egy későbbi világgazdasági recessziós időszak beköszöntével egyenes út vezethetett volna a PIIGS (Portugália, Írország, Olaszország, Görögország, Spanyolország) országok táborához.

A Széll Kálmán-terv, valamint a konvergenciaprogram lépéseinek végrehajtásával a kormányzat célja teljesülhet, vagyis a költségvetési hiány a GDP 3 százaléka alá szorulhat középtávon. A program végső soron magasabb potenciális növekedéshez is segítheti az országot.

Amennyiben azzal az - elképzelhetetlen, de a gondolatmenet számára érdekes - feltételezéssel élünk, hogy Magyarország 1-2 éven belül csatlakozik az euróövezethez, és a monetáris kondíciók túlságosan lazának bizonyulnak, azzal jelentős lendületet kap a gazdasági növekedés. Feltételezve továbbá azt, hogy egy legalább 10 éves időhorizonton, a "laza" monetáris politikának köszönhetően a bővülési ütem meghaladná a potenciális szintet, egy recessziós időszak beköszöntével a buborékok kipukkadásával a kibocsátás erőteljesen zsugorodna.

Többen úgy látják, hogy a historikusan túlköltekező országoknak nem vált be az euró. Kétségtelen, hogy jelentős befolyásoló tényező a költségvetési fegyelem, azonban nem feltétlenül ez az egy ok húzódik meg a problémák mögött. Amelyik ország számára nem felel meg az euróövezeti egységes monetáris politika túlhevülhet, illetve ellenkező esetbe túlhűlhet a gazdaság. Miért lenne optimális a nem megfelelő monetáris kondíciók miatt megbontani a fiskális egyensúlyt, akár a többletképzés irányába? Az egyensúlyvesztés, illetve a költségvetési szerkezetének gyors átalakítása növelheti a politikai és társadalmi feszültségeket, amely végső soron súlyos stabilitásbomláshoz vezethet.

Továbbá, a magyar gazdaságnak igen fontos az, hogy az árfolyam ne szakadjon el valós gazdasági teljesítményétől, miközben nemzetközi folyamatok is befolyásolják azt, azonban a volatilitást és az irányt a gazdaságpolitika (fiskális és monetáris) befolyásolni tudja. Az euróöveztben a magyar gazdaság teljesítménye (és például a kockázati megítélésünk) szinte semmilyen mértékben nem határozná meg az euró árfolyamát.

Az euró erősödése nem valószínű, hogy óriási hatást gyakorolna, mert exportunk nagy része euróban lenne denominálva, fokozott gyengülése azonban a svájci frankban denominált hitelállományra gyakorolna negatív hatást. Amíg az MNB őrködik a pénzügyi stabilitás felett eszközei megengedik, hogy végső soron verbális, illetve tényleges intervencióval éljen, ha a forint árfolyama valamilyen irányban elszakad a kívánatos szinttől az euróval szemben, és erőteljes nyomást helyezne a növekedésre.

Több kockázat tehát nem feltétlenül szűnne meg az övezetbe való belépéssel, hanem az általunk befolyásolható kockázatokat cserélnénk le befolyásolhatatlan kockázatra azzal, hogy feladnánk a monetáris politikai eszközöket.