A mobilitás csírái már látszanak Európában

Az USA-ban a dolgozók átlagosan 6,7 évet töltenek el egyazon munkahelyen – Európában jóval többet, 10,6 évet. Az EU25 munkavállalóinak mintegy 1,5 százaléka dolgozik és él más tagállamban, ez az arány alig változott a bővítés után. S ha ehhez a „röghözkötöttséghez” még azt is hozzátesszük, hogy az egyes tagállamok között kiugróan nagyok e téren is a különbségek, illetve, hogy Európa felzárkózásához szükség van a mobilitás és az ehhez kapcsolódó technológiai fejlesztések felhasználásának fokozására – nos, ezek alapján máris érthető, miért hirdette meg ez évre a munkavállalói mobilitás európai évét a huszonöt tagú Európai Unió.

A kiindulási pont az volt, hogy a lisszaboni stratégiából is következően bővíteni kell a foglalkoztatást, illetve a munkavállalást a tagállamokban. Ezt számos eszközzel, módszerrel lehet elérni, de hozzájárulhat a mobilitási hajlandóság fokozása, illetve azoknak a technológiai lehetőségeknek a bővítése is, amelyek a munkavállalók számára vonzóbbá teszik az egyik helyről a másikra költözést. Az EU-ban erre nagy szükség is van, hiszen az unió munkaerőpiacát bizonyos régiókban és ágazatokban már most is magas munkanélküliség jellemzi, míg másutt éppen a kompetencia- vagy a munkaerőhiány okoz problémát. Ez még a kevésbé fejlett és alacsonyabb bérszínvonalú országokban is előfordul – nálunk is. Már-már legendaszámba megy az az eset, amikor Nyugat-Magyarországon bizonyos szakmunkásokból hiány volt, s a munkanélküliség által erősen sújtott Kelet-Magyarországról „importáltak” munkaerőt. De ez nem jelentett végleges megoldást, részint a lakhatási körülmények megoldásának nehézkessége, részint – valljuk be – azért, mert a magyar az már csak olyan, hogy nehezen mozdul, „röghöz kötött”.

Mindenesetre – a bizottság szerint legalábbis –, ha Európa el szeretné érni a több és jobb munkahely teremtésére irányuló célkitűzését, a többi között mindenképpen fokozni kell a munkavállalói mobilitást, kedvezően befolyásolni akár a megfelelő infokommunikációs eszközökkel az arra való hajlandóságot. Ehhez persze nem elegendő az, hogy a figyelmet ráirányítják a kérdéskörre – még ha azt olyan nagy publicitást élvező kampánnyal is teszik, mint amilyen az idei évre meghirdetett, a tagállamok mindegyikében az unió által támogatott számos rendezvényt felsorakoztató munkavállalói mobilitás európai éve. A hajlandóságot azonban az információk terítésével lehet fokozni – éppen erről szól ez az év. Arról, hogy akár pozitív példákon keresztül is bemutassák: a munkahely-változtatás, még ha földrajzi lakóhely-változtatással is párosul, nagyon hasznos lehet magának a munkavállalónak is. Tudatosítani kell, hogy az ilyen váltás sok új készség kifejlődéséhez járul hozzá, olyanokéhoz, amelyek a későbbiekben nagy hasznára válhatnak az érintett embereknek is. Nemcsak és kizárólag a konkrét munkához kötődő készségekről van szó, hanem arról is, hogy megtanulunk beilleszkedni egy-egy új környezetbe, adaptálódni új szituációkhoz. Emellett bátrabban lépünk legközelebb, amikor úgy érezzük, nincs maradásunk a régi munkahelyünkön, tehát több élvezetet találunk a munkánkban, mert tudjuk, képesek vagyunk váltani, ha elegünk van belőle.

A munkavállalói mobilitás egyébként két nagyobb tényezőcsoportra osztható: az egyik a foglalkoztatási, a másik földrajzi mobilitás. Az előbbi azt fedi, milyen gyakran változtatnak munkahelyet a munkavállalók, az utóbbi pedig azt, milyen gyakran költöznek a munkavállalók más régióba vagy országba.

Európában ma még ritkább a földrajzi mobilitás, de a globalizáció térnyerésével erre is mind jobban fel kell készülni. Természetesen nem kis kaland egy földrajzi lakóhelyváltással egybekötött munkahelyváltás. Az első nehézséget az jelenti – s erről sok, például Londonban szerencsét próbáló magyar fiatal tudna hosszan mesélni –, hogy egy ismeretlen munkaerőpiacon kell állást találni. Előfordulhat, hogy a munkavállaló végzettségét vagy szakmai gyakorlatát nem ismerik el a befogadó országban, vagy meghatározott szintű nyelvismeretet várnak el tőle. S persze a külföldre költözéskor elkerülhetetlenül felmerülhetnek bizonyos adminisztrációs, jogi és személyes jellegű költségek is. Mindezekből következik, hogy jelenleg az Európa előtt álló egyik legfontosabb kihívás a földrajzi mobilitás megkönnyítése és a fennálló jogi, gyakorlati vagy éppen társadalmi/pszichológiai akadályok elhárítása – mutat rá a munkavállalói mobilitás európai évének meghirdetése alkalmából Brüsszelben közzétett felhívás.

A kampányt úgy időzítették, hogy egybeessen több, az EU politikai napirendjén szereplő jogalkotási és egyéb kezdeményezéssel. Fontos döntéseket terveztek az idei évre azokkal az átmeneti szabályokkal kapcsolatban, amelyek a személyeknek a kibővített EU-ban történő szabad mozgására vonatkoznak (nem csupán a két éve csatlakozott tíz ország, hanem a várhatóan jövő januárban taggá váló Románia és Bulgária esetében is). Emellett az idei évre időzítették annak a webportálnak az elindítását is, amely egész Európából tartalmaz állásajánlatokat. Előrelépést vártak továbbá az idén egy – a nyugdíjjogosultság hordozhatóságán javítani kívánó – irányelvjavaslattal kapcsolatban is, miként az európai egészségbiztosítási kártya bevezetésével.

A mobilitási év konkrét céljainak megvalósítása érdekében három főbb területen voltak/vannak/lesznek még akciók. Az egyik a tájékoztatás, a másik a bevált gyakorlatok tapasztalatának a cseréje, a harmadik az ebben a témakörben készülő tanulmányok támogatása. A társfinanszírozással is megvalósuló rendezvények a legkülönfélébb formát öltik. Vannak köztük nemzeti, transznacionális és határokon átnyúló események, szemináriumok, workshopok, kerekasztal-beszélgetések éppúgy, mint pilotprojektek, versenyek, vetélkedők, kiállítások vagy éppen kulturális és sajtóesemények, nem szólva az állásbörzékről. Magyarország is bekapcsolódott a kampányba – számos esemény nálunk is európai társfinanszírozással valósult, illetve valósul meg az év hátralévő részében.

Dicséretes dolog, hogy brüsszeli kezdeményezésre ilyen akciókkal igyekeznek elősegíteni az európai mobilitást, ám az is tény, ma még számos akadályt kell elhárítani ahhoz, hogy maradéktalanul megvalósulhasson a szándék. Nem csupán arról van szó, hogy számos régi tagállam – és most már új is – korlátozza munkaerőpiacát a bejövők elől (még ha azt az európai jog által engedélyezett átmeneti időszakra is teszi), hanem arról is, hogy vajmi kevés az átlagpolgár ismerete a mobilitáshoz fűződő és azokkal tágabb értelemben is összefüggő jogairól. Pedig az Európai Közösség az 1957-es alapítása óta a 39. cikkelyben rögzíti ezeket a jogokat.

N. Vadász Zsuzsa-->