Peking, az elbűvölő város

Megérkezni, meglátni és örökre itt ragadni: Kína fővárosának bája nem csak a szerzőt, Christian Y. Schmidtet bűvölte el.

Hát igen, Peking utcái „ragadósak” – írta Richard Katz 1929-ben, amikor először vendégeskedett Kína mai fővárosában. Ez természetesen egy metafora. Katz, korának egyik leghíresebb utazó írójaként ugyanis hamar felfigyelt rá, milyen sok külföldi érzi magát rendkívül jól Pekingben. Így nem meglepő, hogy már akkoriban is jó néhány Kínán kívülről érkező látogató ragadt itt. És még ha azóta Peking gyökeresen át is alakult, vonzerejét a mai napig megőrizte. Mi lehet ennek az oka? Hát jó, bár nem beszélhetek mindenki nevében, de amiért jómagam immár hét éve Pekingben élek, talán nem másnak, mint a pekingieknek köszönhető. Bár amúgy nem vagyok hajlamos nagy érzelemnyilvánításokra, be kell vallanom, megszerettem a város lakóit. Természetesen itt is meglehetősen sokfélék az emberek; ez 12,5 millió lakos esetében elkerülhetetlen. Mégis, fel lehet vázolni néhány szeretetreméltó pekingi embertípust.

Az ős-pekingi jellemzően a kis utcákkal, a hutungokkal szabdalt óváros egyik belső udvaros házában lakik. Némelyik hutung már 800 éves, még akkor épült, amikor a várost Tatunak hívták, és a mongol Kubiláj kán uralkodott a térségben.

A külsőségekkel az ős-pekingi nem igazán törődik: rendszerint egyszerű vászonnadrágot hord, amelynek a dereka a köldök fölé ér – talán azért ragaszkodik ehhez, mert már a népköztársaság alapítói is így hordták a nadrágjukat; lábukon fekete vászoncipő klaffog. Ha az idő engedi, az ős-pekingi felül legszívesebben semmivel sem takarja el magát, nehogy valaki lemaradjon jól táplált és napbarnított felsőteste látványáról. Dobozra emlékeztető frizurája alatt mindig enyhén pirospozsgás az arca. Ezt a változó rendszerességgel fogyasztott pajcsünek, Kína erős, cirokkölesből főzött párlatának köszönheti. Az ivásra ugyanis szinte mindig akad alkalom: gyermekáldás a szomszédban, egy unokatestvér esküvője, a fiú sikeres egyetemi vizsgája. És ott van persze a rengeteg kínai ünnep is: a sárkányhajó ünnepe tavasszal, a Hold-ünnep ősszel, nem beszélve a tavaszi ünnepségekről és a kínai újévről.

Viszont korántsem arról van szó, hogy az ős-pekingi fütyülne a viselkedés szabályaira. Csak hát nem mindegyiket ismeri, mert Pekingben például soha nem voltak érvényben. Az ős-pekingi ott köp és vakargatja magát, ahol neki jólesik, és nyáron előszeretettel simogatja mindenki láttára a csupasz pocakját. Legszívesebben egy kis széken ül három vagy öt igazi pekingi társával, dohányzik, sörözik és kártyázik. Emellett rendkívül szívélyes tud lenni. Engem is gyakran meghívtak, hogy nézzem meg az udvart. Eközben pedig minden alkalommal barátságos vallatásban volt részem: „Honnan jössz? Mennyi idős vagy? Van feleséged? Mennyit keresel?” Az ős-pekingi ugyanis különösen kíváncsi szerzet.