Világváros a víz partján

Ez a város próbára teszi minden érzékünket. Lármázik és susog, illatozik és bűzlik. A szerző, Stefanie Rosenkranz az isztambuli életről ír.

Néha annyira gyűlölöm Isztambult, mint semelyik más helyet, ahol valaha éltem. Nemrégiben például barátaimmal ültem a teraszon. Az éjszaka langyos, a raki hideg volt, felettünk ragyogott a telihold, a Boszporuszon túl Ázsia fényei villództak. Sajnos azonban csak üvöltve tudtunk beszélgetni, mert az alattunk lakó szomszédnőm 1001-szerre hallgatta meg olyan hangerővel a Wake Me Up Before You Go-Go című slágert, hogy összekoccantak a poharak. Majd hirtelen áramszünet támadt, a zene elhallgatott, csupán egy lépkalapács dübörgése hallatszott.

Kirohantunk az utcára, ahol egy építőmunkás éppen óriási lyukat próbált fúrni a járdába, valamint az alatta húzódó elektromos vezetékbe. „Nincs víz! – ordította a férfi, aki a munkás mellett egy dübörgő generátoron ült. – Valószínűleg a ve-ze-ték miatt. Ezt akarom ellenőrizni.”

„Éjjel 11-kor? Teljesen megőrült?” – kiabáltunk vissza. „Mit mondott?” – üvöltötte a férfi. A barátaim hazamentek. Én gyertyafénynél ágyba bújtam, párnát szorítottam a fejemre és nyugtalan álomba zuhantam, amelyből néhány órával később a szomszédságban lévő négy mecset müezzinjeinek éneke szakított ki.

„Nem az emberek irányítják ezt a várost, hanem a város vezérli őket” – mondta nekem évekkel ezelőtt Kutluğ Ataman rendező és videoművész. „Ez a hely egy építkezés, egy szörny, egy moloch – és egyidejűleg gyönyörű, lélegzetelállító, magával ragadó. Itt annyira élnek az emberek. A Nyugat metropolisaiban az emberek a biztosítás és a nyugdíj miatt aggódnak, és ápolt lakóparkokban várják a békés halált. Itt azonban mindenki a mára koncentrál. Ez élesíti az érzékeket és az elmét” – véli Ataman.

Akkoriban még nem Isztambulban laktam, és nem egészen értettem, mire gondol. Amióta azonban ezt a várost mondhatom otthonomnak, nagyon is jól tudom, mit akart ezzel mondani. Isztambul egyszerűen mindig jelen van. Az ember itt lakik a városban, a város pedig benne él a lakóiban. Soha nem csaphatod be az orra előtt az ajtót. Nem ismer mértéket, rád akaszkodik, beléd férkőzik, soha nemcsak kulissza, hanem folyamatos kihívás és túlterheltség. Az élet itt egyszerűen túláradó. A legalább 13 milliónyi isztambuli – a pontos számot senki sem tudja, de biztosan többen vannak – naponta többször is az idegösszeroppanás és a feltétlen szeretet érzése között hányódik.

Itt folyamatosan fúrnak, csiszolnak, kalapálnak, dó­ze­rol­nak, ordibálnak, énekelnek dudálnak és csengetnek. Ezért történhet meg az, hogy az ember igenis vágyakozik az elhajigált nejlonzacskók és a kiköpdösött dinnyemag dombocskák nélküli ápolt lakópark után, ahol talán nem éppen a békés halálra szeretne várakozni, de egy nyugodt alvásra mindenképpen.