Magyarország: Hol rontottuk el?

A magyar gazdaság korábbi évtizedekben szerzett keserű tapasztalatai miatt azt gondolhatnánk, jól ismert veszély a külföldi eladósodás. Az 1970-es évek olajválságai óta gazdaságunk újra és újra jelentős veszteségeket kényszerült elszenvedni a hitelpiaci ciklusok leszálló ágában, amikor a hitelek nemcsak drágulnak, de szűkülnek is. Az ország külső adóssága 2002 után mégis gyorsan és folyamatosan emelkedett, kezdetben az állam, majd 2004 után a lakosság fokozódó devizahitel-felvétele miatt. Ez az adósság elérte a nemzeti jövedelem szintjét, ezzel a világ legjobban eladósodott országai közé tartozunk. Nem vagyunk Izland, de majdnem. A nettó adósság csak 40 százalék körül mozog ugyan, ez viszont a Bokros-csomagot megelőző érték.

Vannak országok, ahol a külfölddel szembeni vagyoni helyzet fordított, ők hiteleznek más államoknak, és ezen tőkejövedelmet realizálnak. Kevesebbet kell dolgozniuk, sőt vannak esetek, ahol a termelés már évek óta nem nő, a nemzeti jövedelem mégis növekszik, mert a külföldtől szerzett tőkejövedelem emelkedik. Több ilyet találunk például Ázsiában, elsősorban azért, mert az alacsony jövedelemszint ellenére is nagy a megtakarítási hányad. Ők a nálunk kisebb jövedelem harmadát megtakarítják, így szép lassan vagyonosabbak lesznek, míg mi a nagyobb jövedelmünkből is alig takarítunk meg, így a vagyoni helyzetünk lényegében nem változik, sőt, az eladósodás miatt romlik.

A költségvetési politika ismert hibái mellett érdemes megjegyezni, hogy valószínűleg nem volt megfelelő az a jegybanki politika sem, amely az inflációt nem tudta alacsony szintre csökkenteni, így a kamatszint nemcsak átmeneti jelleggel, de tartósan magas maradt. A régió országai eltérő monetáris stratégiával vágtak neki a felzárkózásnak. Voltak, amelyek az árfolyam rögzítésével vállalták, hogy elviselik az infláció szabályozatlan alakulását, bármit is hozzon az. Voltak, amelyek inkább az alacsony inflációra helyezték a hangsúlyt, és az árfolyamot hagyták kisebb-nagyobb kilengések után beállni az egyensúlyi pályára. Utóbbiak közül volt olyan is, amely 20 százalék közelébe emelte az irányadó kamatot a magyaréhoz hasonló infláció mellett, és nem engedett a szigorú monetáris politikából, míg az infláció nem csökkent három százalék közelébe. Ezt követően persze gyors ütemben lehetett a kamatot is mérsékelni.

Nálunk viszont nem sikerült az alacsony inflációt elérni, a lakosság a viszonylag stabil árfolyam és a magas infláció párosa mellett egyfajta adósságillúzió csapdájába került. A devizahitelek olcsónak és alacsony kockázatúnak tűntek. Egészen mostanáig.

Egy másik probléma volt, hogy a devizahitelek nemzetgazdasági kockázatát nem az esetleges nemzetközi hitelpiaci feszültségek, hanem az adósságteher felől közelítettük meg. A nemzetközi hitelpiaci krízis így viszonylag felkészületlenül érte a döntéshozókat, sokáig nem volt világos, mekkora kihívással is állunk szemben. Ehhez hozzájárult a devizatartalékok alacsony szintje, amelyet az emelkedő adósságállományhoz képest csak kismértékben növeltek, és semmiképpen sem elégségesen ahhoz, hogy a rövid távon lejáró adósságot külső segítség nélkül biztonsággal törleszthessük a tartalékainkból.

A harmadik tényező az ultraliberális szabályozás, amely korlátlan teret engedett a lakosság devizában történő eladósodásának. Egy ilyen rendszer hosszú távú stabilitásához a nemzetgazdasági kockázatok kezelése mellett arra is szükség lenne, hogy a lakosság tudatos, óvatos magatartással vállalja a devizahiteleket. Ennek hiányában viszont felelőtlenség a túlzott devizahitelezés korlátok nélküli engedélyezése.
A tanulság, hogy a tartós gazdagodás és a felzárkózás csak a nemzetgazdasági – akár magán-, akár állami – vagyon gyarapításával érhető el, a hitelre alapozott növekedés – különösen, ha az elsősorban a fogyasztásra épül – nem fenntartható.

A szerző a K&H Bank vezető közgazdásza