Sokan gazdasági szabadságharcról beszélnek

Hiszen sokak szerint „gazdasági szabadságharc” folyik, ez eleve felfokozott érzelmi állapotot feltételez. És nyilván akadnak kárörvendő ellendrukkerek is, akik esetleg maguk is felelősek a helyzet kialakulásáért. Próbáljuk meg mégis hideg fejjel átgondolni a történteket.

A bankok megadóztatása például önmagában nem baj. Az adó mértéke, a kivetés indoka, módja és célja annál inkább. Egyrészt azért, mert – a kormány céljaival ellentétben – növeli az állami újraelosztást és lassítja a növekedést. Másrészt a magyar bankok a 90-es évek bankkonszolidációja óta nem kerültek pénzébe az adófizetőknek: a hitelválság idején, IMF-forrásból nyújtott biztonsági hitel- és tőkejuttatás nagy részét kamatostul visszafizették.

Kiugró profitjukat jórészt a korábbi gyenge szabályozásnak, például a devizahitelezés vagy az egyoldalú szerződésmódosítás megkésett korlátozásának köszönhetik, ezért inkább a szabályozókat terheli felelősség. Harmadrészt, a bankadó aktuális lobbiérdekek szerinti alakítása nem erősítette a versenysemlegesség, a jogbiztonság érzését. Végül pedig a tervezett bevétel – más országoktól eltérően – nem a majdani válságkezelésekre, hanem a költségvetési lyukak ideiglenes betömésére megy.
Ami a pénzügyi függetlenedést illeti, annak sem biztos, hogy a legolcsóbb és legbiztonságosabb módja az IMF-védőháló elvágása. Mint ahogy az sem a leghatékonyabb megoldás, ha a tartós hiánycsökkentést biztosító lépések kidolgozása helyett a kormány az uniós kötelezettségek alóli kibúvók keresésére fordítja az energiáit.
Félreértés ne essék: az jó, ha egy politikus következetesen küzd azért, hogy lazítsa országa függőségét. Azt azonban végig kellene gondolnia, hogy ehhez mi a legcélravezetőbb út. Érzelmek nélkül.