A banki oligarchák győztek - Jöhet a világháború utáni szigor

Az első elméleti iskola, amely az amerikai republikánus párt berkeiben jelent meg, azt a tételt követte, hogy a pénzügyi reguláció rossz, mert minden reguláció rossz. A második szellemi műhely a demokrata párt körében alakult ki, némileg összetettebb képpel, amely négy észrevételen alapult:

- A globális gazdaság központi, ipari régióiban akkor már több mint hatvan év telt el azóta, hogy a pénzügyi zavarok nagyobb hatást gyakoroltak a termelés és a foglalkoztatás szintjére. Bár a modern jegybankoknak adódtak nehézségeik az inflációs sokkhatások kezelésében, addigra generációk sora múlt el anélkül, hogy tapasztalniuk kellett volna a jegybankok számára kezelhetetlen deflációs spirál veszélyét.

- A befektetési banki oligarchia (maroknyi globális intézmény, mint a Goldman Sachs, a Morgan Stanley, a JPMorgan Chase és még néhányan) olyan profitot tudott felhalmozni, amely egy valódi, kompetitív piacból nem lett volna kihozható. Ennek forrása a bankok roppant tőkeerejében keresendő, amely lehetővé tette számukra, hogy mindenütt átvágják magukat a regulációs bozótoson.

- A hosszú távú piaci hozamok azt jelzik, hogy a pénzügyi piacok rettenetes erőkkel tudták mobilizálni a társadalom kockázatviselési képességét.

- Az amerikai lakosság kétharmada szemlátomást ki volt rekesztve abból a lehetőségből, hogy ésszerű kamatok mellett hiteleket vehessen fel nagy hozammal kecsegtető befektetések céljára, ami a felső harmad – különösen a leggazdagabbak – számára adott volt.

Ez a négy megfigyelés azt sugallta, hogy bizonyos intézményi kísérletezés helyénvaló. A kockázatok elhárítását célzó, még a nagy válság korából származó korlátozások fenntartása kevéssé látszott sürgetőnek, mert a Federal Reserve igazolta azon képességét, hogy tűzfalat tud állítani a pénzügyi feszültségek és az összesített kereslet alakulása közé. A hitelfelvétel és a kockázatok terítésének új módozatai szintén nem fenyegettek semmi rosszal. Ha pedig a befektetési banki oligarchák nagyobb versennyel szembesültek volna a tőkeerős kereskedelmi bankok és a biztosítótársaságok részéről, annak elvileg csökkentenie kellett volna a befektetési bankok lelkiismeretlenül hajszolt profitjait. Emiatt úgy látszott, érdemes megpróbálni a deregulációt. Végül kiderült, hogy nem volt az.

Elemzések során még mindig e kísérlet utáni romhalmazban kotorászunk, és azt kérdezzük, miért volt olyan gyatra az ellenőrzés a pénzügyi rendszer központi elemeit alkotó, hatalmas tőkeáttétellel dolgozó univerzális bankoknál. Vajon a központi bankok és a kormányok miért nem voltak hajlandók vagy képesek feltornászni és magas szinten tartani az összkeresletet, amikor a pénzügyi válság és annak következményei megcsonkították a magánberuházásokat és a fogyasztói keresletet?
Ennél is több kérdés támad azonban a válságot követő recesszióra adott gazdaságpolitikai válaszok láttán. Amint például a visszaesés mértéke nyilvánvalóvá vált, akkor a kormányok miért nem igyekeztek a munkanélküliséget a normálisnak tekintett szintre visszaállítani, főleg annak láttán, hogy nem fenyegetett sem inflációs nyomás, sem olyan mértékű kamatemelés, amely kiszorította volna a piacról a magánberuházásokat? További kérdés, hogy az egész pénzügyi szektor miként tudta megőrizni a szabályozási reform blokkolásához szükséges erőpozícióit.

Mindezek mellett továbbra is bizonytalan a pénzügyi rendszer szerkezeti átalakításának mikéntje. A Glass–Steagall törvény a nagy válság idején szétválasztotta a befektetési és a kereskedelmi banki tevékenységet, ez utóbb nagyban segítette a befektetési banki oligarchia létrejöttét. Ennek a körnek a profitjait azonban valamiként tovább növelte a kereskedelmi bankok és a biztosítók belépése a befektetési szolgáltatások piacára.
Jelentős profitképzési alkalmak nyíltak azon pénzügyi közvetítők számára, akik pótlólagos kockázatviselési kapacitásokat tudtak feltárni, ezek kihasználásához értékpapír-képzési technikákat dolgoztak ki, a közvetítésből pedig jutalékot tettek zsebre. A valóságban azonban az úgynevezett származékos ügyletek tömeges elterjedése inkább koncentrálta, semmint szétterítette a kockázatokat, mivel egyre több pénzt lehetett azzal keresni, ha a rizikót olyan embereknek paszszolták tovább, akik nem tudták értékelni azok nagyságát.

További kérdés, hogy a központi bankok miért nem voltak képesek elsődleges feladatuknak tekinteni a nominális jövedelmek stabilizálását. Itt nemcsak a jó keynesiánus, hanem a jó monetarista szerepkörében is csődöt mondtak, ami felveti a kérdést, hogy vajon a központi banki funkció maga nem szorul-e hasonló, drasztikus reformra. A Bank of England élén 1825-ben egy Cornelius Buller nevű elnök állt, aki megértette, hogy a pánikok alkalmával a biztos, likvid eszközök iránti rohamos keresletnövekedés idején az általa vezetett intézmény feladata volt ezen kereslet kielégítése, mert ilyen lépéssel lehet a csődök tömeges terjedését korlátok közé szorítani. Miként lehet az, hogy az utódai kevesebbet tudnak, mint ő?

Az is elképzelhető, hogy viszsza kell térnünk a második világháborút közvetlenül követő időszak sokkal szigorúbban szabályozott pénzügyi rendszeréhez, amely akkor jól szolgálta a gazdaság ipari alapjait, mint azt a makrogazdasági mutatók is igazolják. Most már bizonyosan állíthatjuk, hogy ugyanez nem mondható el az utóbbi időszak pénzügyi rendszeréről.