A líbiai válság tanulságai

Az ÁNT-nek mindenekelőtt meg kell tudni teremteni a politikai egyensúlyt a négy vezető líbiai törzs között, beleértve a százezres Kadhafi-bázist. A törzsi kötelékek minden politikai vagy társadalmi klaszternél erősebbek Líbiában, és ezeket a szálakat Kadhafi vasmarokkal fogta. Most, hogy ez az erő már nincs, az ÁNT-nek kiemelkedően jól kell lavíroznia a törzsi politika területén. Ez azt is jelenti egyben, hogy Líbia politikai fejlődéstörténete újraindul az alapokról, és ebben az új történetben valószínűleg fontos szerepet játszik majd az iszlám. A legrosszabb forgatókönyv szerint az ÁNT felőrlődik a törzsi huzavonában, és Európa szomszédságában kialakul egy Szomália-típusú krízis. Ez masszív menekültáradatot indítana Európába és az amúgy sem túl stabil szomszédos Tunéziába, valamint az Európa harmadik legnagyobb gázexportőrének számító Algériába.

A másik nagy kihívás, amely közvetlenül a gazdaság talpra állításával függ öszsze, a líbiai olaj- és gázexport újraindítása lesz. Bár a közel félévnyi csatározás alig érintette az energiamezőket és az infrastruktúrát, egyelőre korai lenne megbecsülni, milyen áron lesz képes Líbia elérni a lázadás előtti – napi 1,7 millió hordónyi olaj – kitermelési kapacitást. Néhány hónapra, de akár másfél évre is szükség lehet, hogy az idei januári menynyiséget ismét elérje az ország. Az Olaszországba irányuló gázexportot talán könnyebb lesz helyreállítani. Mégis, a líbiai események – és általában az észak-afrikai arab politikai megmozdulások – egyik legjelentősebb következménye, hogy a régió energiaszállítmányai politikailag destabilizálódtak középtávon.

Észak-Afrikát sokáig politikailag biztonságos és befektetőbarát energiapiacnak tartották, összehasonlítva az Öböl-térséggel. Ez ma már nincs így. Sőt, a kockázat akár exponenciálisan is növekedhet, ha például Algéria egy hasonló megrázkódtatáson menne keresztül. Mit tegyen Európa az energiabiztonsága érdekében ebben a veszélyeztetettebb környezetben?

Az első ésszerű reakció, hogy megbízható barátainkhoz fordulunk: Oroszországhoz és Norvégiához, amelyek nagy részben pótolták a kiesett líbiai exportot. Olaszország esetében Oroszország viszonylag könnyedén helyettesítette a teljes kiesett líbiai gázexportot – ez derül ki az Eni és a Gazprom Export közötti forgalomból. Konkrétan, míg 2010-ben az Eni 2,9 milliárd köbméter gázt vásárolt a Gazprom Exporttól, addig 2011-ben 6,5 milliárd köbmétert vett a líbiai hiány pótlására. Ezzel Oroszország ismét nyilvánvalóvá tette, Európa megbízható szállítója maradt, minden szerződéses kötelezettségének eleget téve a Szovjetunió széthullása óta megszakítás nélkül.

A másik racionális reakció az európai tranzitfüggőség minimalizálása. Ha ugyanis végigvesszük az elmúlt évtized jelentősebb ellátászavarait, hamar rájöhetünk, a legfontosabb prioritás olyan tranzitvezetékek építése, amelyek (szinte) mindenki számára előnyösek. Ez az elv a valódi mozgatórugója az Északi Áramlat és a Déli Áramlat létrejöttének is. Előbbi hamarosan az oroszországi gázmezőket köti össze Németországgal, míg utóbbi új szállítási útvonalat teremt az orosz gáz számára Dél-Európa felé.
Végül Európának maximalizálnia kellene a kapacitását saját olaj- és gázforrásainak a feltárására és kitermelésére. Hiszen miközben a kontinens korlátozott palagázkészlete nem valószínű, hogy jelentős hatást gyakorol az EU energiaellátására, továbbra is maradtak feltáratlan és kihasználatlan közösségi területek, például Görögország vagy Ciprus partjai közelében. Évi 20 milliárd köbméternyi izraeli és ciprusi importgáz ígérete 2020-ra sokkal kézzelfoghatóbb és legalább annyira fontos lehetőség, mint az EU déli energiafolyosójának a megteremtése.