Valakinek fizetnie kell, végső soron biztos, hogy "az embereknek+

Különös figyelni az önkormányzati reakciókat az iskolák átvételének ötletére. Igazán pozitív megszólalások nem hangzanak el: a jobb anyagi helyzetű települések reklamálnak, a szegényebbek inkább nem szólalnak meg. Átadni az iskolákat nem népszerű lépés, de sok helyen kényszer. Rövid távon ez egy jó, gyors megoldás. Sok önkormányzat hatalmas bajban van, nagy segítség, ha az állam leveszi a vállukról az iskolafenntartás terhét. Azzal a kiegészítéssel tehát, hogy ha a város vállalja a működtetést, akkor vihesse tovább, a krízishelyzetre tekintettel támogatható ötletről van szó.

Azonban ha a hosszabb távú hatásokat nézzük, nem ilyen biztató az összkép. Rendkívül könnyű lesz ugyanis ezek után abba a tévhitbe ringatnunk magunkat, hogy az oktatás költségeit megspórolhatjuk. Való igaz, sok település költségvetésében nem jelentkezik majd a most akut problémát jelentő iskolafenntartás, de az államnak ettől még ugyanannyiba fog kerülni. Ezalól nincs menekvés, valakinek fizetnie kell – akár a települési, akár az államkasszából, végső soron mindenképp „az embereknek”.

A félelem, hogy központilag döntenének az iskolák vezetőinek kinevezéséről, egyszerre jogos és alaptalan. Jogos, mert ha a személyi döntések az oktatási államtitkárságon dőlnek el, adódik a politikai befolyásolás veszélye. Ám ez a veszély eddig is megvolt, csupán helyi szinten. Ezen nem lehet változtatni, amíg az oktatást közpénzből finanszírozzák, a politika jóindulatán is múlik, mennyire szólnak bele a személycserékbe túl a szakmaiságon. A baj ez maga, hogy így lehet dönteni, nem az, hogy a döntést Hoffmann Rózsa államtitkár hozza meg (vagy nem hozza meg), avagy egy polgármester.

Azt természetesen nem várhatjuk el az államtól, hogy a szó legszűkebb értelmében jövedelmezővé tegye az oktatást. Egy szabolcsi zsákfalu iskoláját fenntartani soha nem lesz jövedelmező – de az már
jogos kérés lehet, hogy a teljes oktatási rendszerbe fektessenek be annyit, hogy az onnan kikerülők tudása legyen piacképes, így pedig az államnak is jövedelmezőbb. Ezért is lehet fontos, hogy az oktatási államtitkár azt mondta: nem szabad a rendszert a piaci igények szerint alakítani, ehelyett a nemzet érdekét szolgáló tudást kell adni a tanulóknak.

Túl könnyű volna visszakérdezni, hogy vajon mi szolgálná jobban a nemzet érdekét, mint a piaci igényeket kielégítő tudású szakemberek százezreinek képzése. A válasz erre már jól ismert: a kormánykommunikáció szerint fontos, hogy létezzen a közös nemzeti tudásnak egy minimuma, Hoffmann Rózsa kedvenc példájával élve: ismerje minden gyerek Petőfit. Nehezen belátható azonban, hogy ez miért zárná ki a szakképesítést. Sőt, hála az internetnek, minden korábbinál fontosabb lett a szinte közhelyesen hangoztatott állítás, miszerint a lexikális tudásnál ma már sokkal nagyobb érték a képesség az információk közti szelekcióra és a kiválasztott információ hasznosítására. Arra pedig nem sok jel mutat, hogy a kormány ezt az utat választaná.

A legnagyobb problémát mégsem ez okozhatja. Hanem az, hogy mennyivel könnyebb lenne kimaradni az oktatásból. Helyes lépés lehet, ha szűkítik a felsőoktatásban tanulók magas számát. De azzal, hogy az államilag támogatott helyeket csökkentenék, szigorú feltételekhez kötnék a gimnáziumba jutást, a tankötelezettség korhatárát pedig már le is szállították, alulról sokkal nehezebben átjárhatóvá tennék a tanulás és így a középosztályi lét határát. Nem a már említett zsákfaluból, hanem egy átlagosan elmaradott város szegényebb családjából érkező gyereknek is sokkal nehezebb lesz úgy tanulni, majd olyan munkát végezni, amelyre a képességei alkalmassá tennék. Nem annyira gazdag ez az ország, hogy ezt a luxust megengedhesse magának.

Sztojcsev Iván Alulról sokkal nehezebben átjárhatóvá tennék a tanulás és így a középosztályi lét határát.

-->