Kína és az USA kénytelen megnyomni a reset gombot

A régi modell jól szolgálta a feleket az utóbbi három évtized során. Kína növekedését a munkaintenzív termékek exportja vitte előre, amelyet egyre versenyképesebbé tett az USA-ból és a Nyugat más államaiból eredő technológia- és tudástranszfer. Ehhez társultak Kínában a masszív közületi és magánberuházások, amelyeket a magas – és utóbb már túlzott – megtakarítások tettek lehetővé. Kínaiak millióinak emelkedett így gyorsan a jövedelme. Az amerikai fogyasztók előnyt húzhattak a feldolgozóipari termékek relatív árainak gyors csökkenéséből, ennek folytán itt a foglalkoztatás a magasabb értéket előállító tevékenységek és a nagyobb jövedelemszint irányába tolódott el.

A multinacionális cégek eközben egyre hatékonyabb, komplex és globális ellátási hálózatokat építenek ki, amelyeket folyamatosan át lehet szervezni a komparatív előnyök által éppen diktált módon. Ezekben a keletről nyugatra tartó árumozgás figyelhető meg, ami tükrözi a kereslet összetételét és elhelyezkedését a globális gazdaságban.

Mindez azonban változás előtt áll. Az előnyök a költségekről áttevődnek a növekedésre. Az elosztóhálózatokban az árumozgás immár kétirányúvá vált. A jövedelmek emelkedése nyomán Kínában a kereslet nemcsak növekedni kezdett, hanem a szerkezete is megváltozott az összetettebb javak és szolgáltatások irányába. Ennek folytán a fejlett államok piacait hajdan olcsó termékekkel ellátó ország maga is a Nyugat termékeinek fontos felvevőjévé vált. Ez kiemelt lehetőséget kínál a fejlett államoknak arra, hogy egyensúlyba hozzák foglalkoztatásukat.

Az emelkedő jövedelmek magában Kínában is szerkezeti változásokat okoznak, mert a növekedés folytatódása feltételezi a tevékenységek eltolódását a nagyobb értékképzés irányába. Ez azonban nem alapulhat a nyugati szakértelem és eszközök átvételén, hanem Kínának magának kell rátérnie új technológiák kimunkálására.

Az Egyesült Államokban ugyanakkor ki kellene terjeszteni a nemzetközi kereskedelmi forgalomba vonható szektorok körét, különös tekintettel a foglalkoztatás javítására. Ehhez az USA gazdaságpolitikájának két kritikus területre kellene összpontosítania: az oktatásra és a beruházásokra. A magas szintű oktatás és a hatékonyabb szakképzés kulcsfontosságú, ha új foglalkoztatási lehetőségeket akarnak teremteni a középosztályhoz tartozók számára. A beruházások révén pedig meg lehetne szüntetni Amerika elszigeteltségét a nemzetközi ellátási hálózatoktól, ami főleg a közepes méretű cégekre igaz.

Az Egyesült Államokban jelenleg még nem eléggé fejlett az a nemzetközi kereskedelmi infrastruktúra és cégkör, amelyet a kisebb, illetve nyitottabb gazdaságoknak létre kellett hozniuk, hogy kapcsolódhassanak a globális piacokhoz. Tisztában kell lenni azzal, hogy ezek a változások nem jönnek egyik napról a másikra. Ezzel szemben a status quo sem lehet állandó. Az USA sokat nyerhetne például, ha kiiktatná a korlátokat a Kínából érkező működő tőke útjából.

Kínában nem a gazdaságpolitika előírásai jelentik a problémát. Ott megértették, hogy egy új növekedési pályára kell állni, az ehhez szükséges intézkedéseket már beépítették az ország tizenkettedik ötéves fejlesztési tervébe. A korrekció sikeres végrehajtásához fokozottabban kell ösztönözni az innovációt, mélyíteni kell a technológiai bázist, többet kell a humán tőkébe invesztálni, fejleszteni kell a pénzügyi szektort, a versenyszabályozást pedig egyenlőképpen kell alkalmazni a belföldi, a külföldi és az állami cégekre.

Egy kölcsönösen előnyös kapcsolat kialakítása mind az USA, mind Kína számára eléggé sima ügynek látszik. Kínának továbbra is hozzá kell férnie a fejlett államok piacához és technológiájához, a hangsúly azonban áttevődik a hazai tudásra, szakismeretre és innovációra. Az USA ugyan tud segíteni, mert még mindig innovációs nagyhatalom, de hozzá kell férnie a növekvő kínai piacokhoz, és ott egyenlő elbánásra van szüksége. Ugyanez érvényes a pénzügyi szektor fejlesztésére.

Az Egyesült Államokban kitartó erőfeszítést kell tenni a fiskális egyensúly helyreállítására és olyan fenntartható növekedés megteremtésére, amely nem a túlzott belföldi fogyasztáson alapul. Ennek a kiegyensúlyozásnak ki kell terjednie a folyómérleg-hiány tartós csökkentésére, de ezt inkább az export növelésével, semmint a bevitel lefaragásával kell elérni. Ebben segítségül lehet a kínai kereslet. A Kínával fenntartott kapcsolatok kiterjesztése ily módon inkább számít a jövőbe irányuló, növekvő hozamú befektetésnek, semmint gyors gyógymódnak. Az alacsonyabb amerikai folyómérleg-hiány ugyanakkor előnyös lehet Kína számára, mely a 3200 milliárdos valutatartaléka nagy részét egyre kockázatosabbá váló dolláreszközökben tartja.

A kapcsolat magja roppant egyszerű: Kínának az amerikai innovációra van szüksége a növekedéshez, ugyanehhez az USA-nak pedig a kínai piac kell. Ha ebből a szimbiózisból mindkét fél előnyhöz szeretne jutni, akkor nincs alternatívája az együttműködésüknek, a jelentős befektetéseknek és a reformoknak a Csendes-óceán mindkét partján.