Mit tud Prága, amit Budapest nem?

Gyalogos Lánchíd, kizöldített Belváros, a Duna partján kétoldalt végigvezetett kerékpár­út. A külvárosokból keleten összekötött HÉV és metró az Örs vezér téren, délen meghosszabbított elővárosi vonalak az Astoriáig, nyugaton pedig természetesen a budaörsi virágpiacig futó négyes metró. Ha csak kis darabjait szedjük össze annak, micsoda városfejlesztési tervek voltak Budapesten az elmúlt tíz-egynéhány évben, könnyedén kezdhetnénk el úgy értekezni róla, mint az elszalasztott lehetőségek városáról.

Persze a helyzet a valóságban nem ennyire egyszerű. Nem volna igaz, ha azt állítaná bárki, hogy az elmúlt huszonkét évben nem történt itt semmi. Abból a szürke, lepusztult, gigantikus lakótelepre emlékeztető valamiből (ami nem is annyira régen volt ez a hely) mostanra egy élhető, otthonos város lett Budapest. De ha azt nézzük, mi minden lehetett volna még, akkor lehet azért sajnálkozni, hogy mi nem valósult meg.

Mit tud Prága, amit Budapest nem? – teszik fel sokan a kérdést. De amikor ilyet kérdeznek, rögtön tovább kell menni még egy gondolattal: mi lehet a legfontosabb, a turistáknak tetszeni vagy az itt élőknek? Hatalmas területei vannak a fővárosnak, ahová turisták soha el nem fognak jutni, mégis fontos foglalkozni velük. Ha csak a Rákos névkezdetű kerületek külön települést jelentenének, az lenne Magyarország második legnagyobb városa. Ha pedig úgy számolunk, hogy a Hungária körúton és a Kelenföldön túli vidékek gyakorlatilag ismeretlen területek az útikönyvek számára, máris akkora városrészről beszélünk, amelynek a lakossága nagyobb, mint Debrecené, Szegedé és Miskolcé együtt. Anyagilag szerencsésebb időkben a kérdés nem volna kérdés, és talán még most is ez lehet a helyes válasz: fejleszteni kellene a belvárost, és várni, hogy dőljön a pénz a turistáktól, amit aztán el lehet osztani a belső és a külső kerületek között.

Kerületek – ez az egyik kulcsszó, ami miatt nagyon nehéz a korszerű városfejlesztés. Sokan sokszor elmondták már: az, hogy most huszonhárom felől irányítanák a város egyes részeit, valamint huszonnegyedikként a főváros, huszonötödikként pedig a kormány is beleszólna mindebbe, egyszerűen tarthatatlan. Nem kérdés, hogy a maga szempontjából minden kerület és a központ is jót szeretne, de a sok bába közt elvész a gyerek. És nem maga a szám a baj. Prágának huszonkét kerülete van, Varsónak tizennyolc, Bécsnek pontosan ugyanannyi, mint Budapestnek, huszonhárom. Ami viszont valóban fontos, az a hatáskör. A kerületek létezése addig lenne szükséges, amíg az olyan feladatok ellátására használják őket, amelyekhez túl nagy egy közel kétmilliós város. Okmányirodák fenntartására, szűken értelmezett lokális ügyek intézésére, köztisztasági feladatok ellátására – mindez problémamentesen illeszkedhetne a város működésébe. De az, hogy a városfejlesztés stratégiai kérdéseiről két tucat helyen próbálnak egyszerre dönteni, működésképtelen helyzetet okoz.

Ami pedig a vendégek idevonzását illeti: Budapest szép, de ez nem elég, csinosnak is kell lennie. Hasonló a helyzet, mint amikor az ember beköltözik a házába, aminek az adottságai jók, de otthonossá kell még tenni. Ez a feladat nem kíván sem annyi pénzt, sem olyan erőfeszítéseket, mint ha az alapoktól kellene felépíteni az egészet, ám még így is mindkettőből elég sokat igényel. Ezen a ponton érdemes megnézni a prágai példát: nagyobb, központilag irányított fejlesztések egyedül a 2002-es árvíz után voltak, ám mégis 1990 óta felépítettek egy brandet, sok aprósággal vonzóvá, és ami legalább ennyire fontos, másokkal összetéveszthetetlenné tették a várost. A lehetőségek pedig adottak Budapesten is. Ami ott a sör a belváros kis utcáiban, azok itt a romkocsmák, ami nekik a Hradzsin, az nekünk a budai Vár, itt a Duna, itt a Sziget, itt a fürdők – a jó alapok megvannak, csak merni kell használni őket.

Ahhoz pedig, hogy idecsalják a vendégeket, és használhassák a pénzüket a város fejlesztésére, sok-sok apróságba kellene beruházni. Nem csak a nagy dolgokra kell itt gondolni. Kevés aranyosabb látvány van például a városban a Deák téri autó alakú biciklitárolónál, vagy épp alig lehet kedvesebb turistaemlék a mindenütt ugyanolyan képeslapok helyett, mint a Szabadság-szobor alakú sörnyitó. Alig kerülnek ezek valamibe a nagy beruházásokhoz képest. Mégis ezeket nézik meg, ezeket viszik haza, ezekről jut majd mindig eszébe az itt járóknak Budapest, és az ilyen kicsi szépségek miatt jöhetnek majd ide újra. Erre bátran lehetne költeni.

Csak épp kell egy egységes kép. Döntsék el, milyen brandet építenének Budapestnek, és azt vigyék végig. Ha négyes metrót szeretnének, ne szóljon közbe a politikai változás. Ha romkocsmákat, akkor egyezzenek meg a környéken lakókkal, hogy ne lehessen ellehetetleníteni a tervet. Ha kitalálják, hogy nagy közlekedési projektek jönnének, akkor nézzék meg, mennyi pénz van rá, és tucatnyi ötlet közbeszédbe dobása helyett válasszanak ki egyet-kettőt, de valósítsák is meg azokat. Ha kerékpáros várost akarnak, akkor kezdjenek valamit a Rákóczi úttal és a rakpartokkal. Nem kellenének nagy összegek a fejlődéshez, csak egység és koncepció. Egyelőre mindkettőből csak egy kevés van.

Világgazdaság - Sztojcsev Iván-->