Bod Péter Ákos: többségben vannak az euró mellett szóló érvek

Most, hogy évtizedes mélységbe süllyedt a fogyasztóiár-index, érdekes vitákat folytathatunk arról, hogy valóban vége-e az inflációs korszakunknak. Ismerve az idei sajátos körülményeket (az európai dezinflációs állapotot, a magyar mezőgazdasági termékek bázisévhez képesti nagy áresését, a hatóságilag befolyásolt árak választás előtti hirtelen leszállítását), csak felhőtlen optimizmussal mondhatja bárki, hogy ami a pénzromlást illeti, lezárult a múltunk egy szakasza. Ha viszont nem bizonyul fenntarthatónak a mai árstabilitási kegyelmi pillanat, akkor vajon mi jön ezután? Érthetően sok elemzőt foglalkoztató fontos ügy ez.

Most azonban egy olyan vonatkozást hozok szóba, amelynek nincs – sajnos – semmilyen aktuális jelentősége: az inflációs mutató hirtelen idei javulásával egy újabb maastrichti mutatóban állunk jobban. Valóban nincs e fejleménynek relevanciája, több okból sem. Az egyik technikai: az euróövezetbe való felvételi eljárásban a konvergencia-mutatóknak nem csak a pillanatnyi, hanem a fenntartható értékét tekintik; vonatkozik ez a harmonizált fogyasztóiár-indexre ugyanúgy, mint a GDP három százaléka alatti hiányra. Továbbá relatív az ármérce: az EU három legalacsonyabb inflációjú országának átlaga a kiindulása alap, márpedig a tavalyi évzáró inflációs adatok alapján igen-igen alacsony lenne az átlag. De nem érdemes venni a fáradságot a kalkulációra, mert a további két konvergencia kritériummal gond van. Az államadósság jóval nagyobb a 60 százalékos mércénél, a tartós és jelentős csökkentést ugyan meg lehet ígérni, de az elmúlt fél évtized tényei és gyenge GDP-dinamikánk alapján nem lenne könnyű meggyőzni a kétkedőket. Kritérium még a kamatláb: e téren megint az a gond, hogy magunkhoz képest (azaz a megelőző fél évtized adatai viszonylatában) mára szépen csökkent a tízéves állampapír hozama, ám itt is relatív mutatót kellene teljesíteni: a három legkisebb inflációjú tagország állampapír-hozamának az átlaga plusz kétszáz bázispont. Ez a referenciaérték 4 százalék körül lenne, ami ugyebár kisebb, mint a 6 százalék körüli magyar adat.

Ám mindennek azért sincs jelentősége, mert ezeket a referenciaértékeket azt követően kellene felmutatni, hogy a tagország megrázkódtatások nélkül eltöltött 24 hónapot az ERM 2 árfolyamrendszerben – amibe Magyarország bele sem lépett. Ezért arra a kérdésre, hogy időben milyen távol vagyunk az euró átvételétől, az egyszerű válasz: x+24+y hónapra. És az x (ami az ERM tagságig eltelik) valamint az y (amennyi idő kell az árfolyam-stabilitási teszten túli kritériumok teljesítéséhez) elég nagy szám is lehet.

Ez persze csak játék a szavakkal. Az alapvető kérdés az, hogy az ország politikai osztálya ambicionálja-e a közös európai valuta átvételét, az erre vonatkozó tagsági kötelezettségek teljesítését. Láttuk, hogy a nemzetépítés feladatát teljesítő országokban (Szlovénia, Szlovákia, a balti országok) az euró átvétele körül erős konszenzus volt, és vállalták az oda vezető nem könnyű utat. Nálunk sosem vált nemzetstratégiai üggyé az euróövezetbe való belépés, noha az MNB elemzései egy évtizede azt mutatták, hogy azzal gyorsulna a gazdasági növekedés. Az eurózóna válsága sokakat elbizonytalanított, holott eladósodott, kereskedelmi és turisztikai értelemben nyitott ország esetén ma ugyanúgy nagy többségben vannak a mellette szóló súlyos érvek. Tudjuk, az euróövezeten belüli alacsony kamatszint veszedelmes túlzásokra csábította a felelőtlen politikusokat és a nagyközönséget. De a magyar eset megmutatta, hogy eurócsatlakozás nélkül is lehetett felelőtlenül eladósodni euróban, frankban – miközben kimaradtunk a zónabeli tagság hatalmas előnyeiből.

Parlamenti választás előtt állunk. Lehet tippelni, hogy a kampányban az euró ügyében hallunk-e értelmes érveket és őszinte terveket.

VG-Páholy-tagok: Bartha Attila, Bod Péter Ákos, Hegedűs Miklós, Veres Zsolt.
Megjelenés minden szerdán.