Édes remények

Minden mezőgazdasági termelésre épülő ipar kifejezetten hasznos, nem csupán reálgazdasági, hanem agrárszociológiai szempontból is, hiszen egy-egy ilyen beruházás nem csupán ipari, hanem mezőgazdasági munkahelyeket is teremthet, amelyre vidéken égető szükség van.

Látnunk kell azonban azt, hogy ma nem csak Magyarország, hanem az egész Európai Unió keresi a lehetőségét annak, hogy miben tudná mindezt nyereségesen megvalósítani úgy, hogy mindez fenntartható legyen. A fenntarthatóság alatt pedig ezegyszer ne környezetvédelmi szempontokat értsünk, a fenntarthatóság első köre ugyanis az, hogy érdemes-e valamit tartósan működtetni.

A jelek szerint a nagyvilág, vagyis az EU-n kívüli régiók nálunk sokkal olcsóbb cukortermelésétől egy darabig nem kell még félnünk, az uniós cukorkvóta kivezetése azonban már nagyon közel van. A 2017-re időzített szabad piac eljövetele teremt ugyan lehetőségeket a magyar szektornak, de – valljuk be – olyan veszélyt is, amelyhez fel kellene nőnünk, méghozzá gyorsan. Bár a régmúltban, amikor a termelés hatékonysága, és a verseny támasztotta feltételrendszer nem volt igazán szempont, komoly répacukor termelésre volt képes Magyarország, alig hihető, hogy a régi világ visszatér. Adott esetben, megfelelő nyersanyag- és késztermék-áraknál persze lehet még fantázia ebben is, a hűvösebb és főleg csapadékosabb éghajlatú Lengyelország, Németország termelésével azonban éppoly nehéz lesz az aszályos nyarak közepette, ahogy nem győzhetjük le Belgiumot és Franciaországot sem.

Van azonban, amiben jók vagyunk még: ez a kukorica termesztése. Bár az elmúlt évek eredménye ezen a téren is gyengébb a lehetségesnél, kukoricával, és a belőle készült, egyre inkább keresett izoglükózzal nagyobb sikert érhet el az ország. Ehhez persze szintén komoly beruházások kellenek, igaz, nem a nulláról kell indulnunk, és a gazdasági racionalitása is nagyobb lenne, mint a régi cukoripar feltámasztásának.