Benyújtották a számlát a bankoknak

A pluszteher különböző tételeit más és más indokkal rótták ki. Az eddigi 1200 milliárd forint háromnegyedét különadó és tranzakciós illeték formájában szedte be a kormány, különösebb indoklás nélkül, pusztán az adóbevételek növelése céljából. A hitelválság csak ürügyként szolgált, hiszen az eddig elvont különadóból szinte semmit sem fordítottak bankmentésre, és a jövőbeli esetleges csődökre sem tartalékoltak belőle. Az ilyen célt szolgáló bankszanálási mentőalap létesítésére is csak most hoztak törvényt, ám a kormány abba folyat át pénzt a válságadónak titulált, máig változatlan összegben szedett különadóból. Holott ebből egyetlen év alatt befolyik az a 130 milliárd forint, amennyit a bankoknak tíz év alatt kell betenniük a mentőalapba.

A Kúria határozatára hivatkozva most júliusban megalkotott „devizahiteles” törvény már nem az állam adóéhségét szándékozik csillapítani, hanem az árfolyamrés, valamint az egyoldalú szerződésmódosítások miatt károsult adósoknak nyújtat kompenzációt a bankokkal. A 2011-es végtörlesztési törvénnyel és az árfolyamgát intézményével előidézett mintegy 300 milliárd forintos banki veszteséget viszont most sem kívánja kompenzálni a kormány, holott a Kúria határozata értelmében a devizaadósok árfolyamvesztesége jogosan terhelte az adósokat.

Úgy látszik, a jogorvoslat csak egy irányban működik. A jogállam pedig sehogy, hiszen mind az árfolyamrés, mind az egyoldalú szerződésmódosítások okozta károkat visszamenőleges hatállyal, 2004 májusáig kell a bankoknak megtéríteniük. Holott a hitelintézeti törvény csak 2010-től írja elő, hogy a devizaalapú hitelek adósainak a mindenkori középárfolyamon kell teljesíteniük a törlesztést. Az általános szerződési feltételek „tisztességes” módosítás során követendő elveket pedig csak a Kúria 2012. évi határozata fogalmazta meg tételesen, és csak a 2014-től hatályos új hitelintézeti törvénybe épültek be.

Az MNB sem szívbajos akkor, ha a bankok rovására kell a kormány kedvében járnia, jóllehet az ő feladata a pénzügyi stabilitás őrzése volna, amit a hitelintézetek jogsértő kizsigerelése komolyan veszélyeztet. Az MNB-nek a fogyasztói kölcsönszerződéseknek az árfolyamrés semmissége miatti átszámításához adott iránymutatása abból indul ki, mintha már 2004. május 1-jétől érvényben lett volna a hivatalos jegybanki árfolyam alkalmazásának kötelezettsége, miközben pontosan tudja, hogy ez csak hat évvel később, 2010 őszén került be a hitelintézeti törvénybe. A „független” jegybank azonban úgy tesz, mintha semmi problémát nem látna abban, hogy a szerződéseket nem négy, hanem tíz évre visszamenőlegesen kell újraszámolni, holott ez többszörösére növeli az általa felügyelt bankszektor terheit.

Jó adag cinizmus kell ahhoz is, hogy az ország pénzügyi stabilitásáért szintén felelős nemzetgazdasági miniszter azzal hárítsa el az aggodalmakat, hogy a magyar bankok tulajdonosai, miként eddig, ezután is betolják azt a több százmilliárd forintot, ami bankjuk működőképességéhez szükséges. A devizahiteles törvény alapján az MNB által megsaccolt 900 milliárd forintos pluszteher a magyar bankrendszer tőkéjének majdnem harmada, és még hátra van a kormány által beígért forintosítás, amelynek szintén lesznek banki költségei. Bár a kialakuló tőkeszükségletet a külföldi anyabankok és az OTP valóban képesek állni, de még Varga Mihály sem gondolhatja komolyan, hogy mindez következmények nélkül megúszható. A magyar állam, ha megfeszül sem pörgetheti fel a hitelezést egy folyamatosan kizsigerelt bankrendszerrel: a tulajdonosok profitérdekeltsége sem jegybanki hitelprogramokkal, sem államosításokkal nem helyettesíthető.