Eurózóna: a félkész építmény befejezése

Hetedik éve tart az eurózóna válsága, de úgy tűnik, még sokat kell várni arra, hogy a félkész építményt teljesen befejezzék. Egyelőre mégsem dőltek le a recsegő-ropogó falak a valutaunió perifériáján, így több kollégájával együtt Jean-Claude Juncker bizottsági elnök és Mario Draghi, az eurójegybank vezére megírhatta, hogyan foltozzák be 2025-ig az euróövezet tátongó lyukait.

Ezzel egy kicsit elkéstek, hiszen még azelőtt kellett volna szilárd alapokra helyezni a monetáris uniót, hogy bevezették a közös valutát. A világgazdasági válság előtt azonban egyáltalán nem érdekelték a politikusokat az eurózóna gyengeségei. Hiába figyelmeztetett a Nobel-díjas Milton Friedman, hogy az euró nem fogja túlélni az első nagy válságot, és hiába láthattuk a spanyol ingatlanpiacon felépülő lufikat vagy az írországi bankrendszer egyensúlytalanságait, a prosperitás időszakában ez aligha foglalkoztatta a döntéshozókat. Fittyet hánytak azokra a figyelmeztetésekre is, miszerint az eurózóna legtöbb országa ugyan eléggé közel áll egy optimális valutaövezethez, de attól még nem fognak megfelelni Robert Mundell elméletének, hogy szabad a munkaerő vándorlása.

Akkor kezdték csak komolyan venni a dolgokat, amikor a monetáris uniónak nem sikerült kilábalni a világgazdasági válság okozta sokkhatásból. Ugyan sikeresen kezdtek bele a keynesi gazdaságélénkítésbe – mint a világ legtöbb országában –, de túl gyorsan jöttek a megszorítások, miután a valutaunió gyengén teljesítő országait beborították az adóssághegyek, és belső leértékeléssel kényszerültek túljutni a krízisen.

Az évekig tartó stagnálásnál azonban most még nagyobb árat fizethet a valutaunió, hiszen Görögország lehetséges kilépésével az euró visszafordíthatatlanságába vetett hit kérdőjeleződne meg, amely éppen csak két és fél évvel ezelőtt kezdett el újra megszilárdulni, Mario Draghi híres beszéde után. Az EKB elnöke azt mondta, készek mindent megtenni az eurózóna megmentésének érdekében, amit azóta részben bizonyítottak is, miután a német ellenállással megküzdve idén elindították a pénznyomtatást a valutaunióban. (Hat évvel a Federal Reserve után.)

Az eurózóna hosszú ideig tartó vergődését sokan a túl korai költségvetési kiigazításra és az elégtelen monetáris ösztönzésre vezetik vissza. Tény, hogy a maastrichti szerződésben kőbe vésett 3 százalékos deficitcélhoz ragaszkodó döntéshozók nem voltak képesek felismerni, hogy a 2010-es törékeny kilábalást megfojtja a túlságosan restriktív fiskális politika, de azt is látni kell, hogy sok országnak nem volt más választása. Miután a monetáris feltételeket az EKB diktálja – az pedig tény, hogy nem lehet egyszerre a mély recesszióval küzdő Görögországnak és a fellendülés szakaszában lévő Németországnak is megfelelő feltételeket biztosítani –, így csak a fiskális politika maradt a válságkezelésre az egyes országoknak. És elsősorban ez a problémák gyökere: a valutaunióban annyira korlátozottak a válságkezelés lehetőségei, hogy egy nagymértékű sokk esetén a magországokon kívüli térségnek alig marad manőverezési lehetősége.

Ha végrehajtják Junckerék terveit, vagyis megvalósul a gazdasági, pénzügyi és fiskális unió, akkor bizonyára sikerül befoltozni a legtöbb lyukat, amely most nehezíti a válságkezelést. Az euróövezet a megalkotása óta nem látott óriási reformsorozat előtt áll, és még nem láthatjuk, hogy végül a magországok – azon belül is a németek – maradnak-e a domináns játékosok, vagy az összes tagország számára elfogadható egységes, közös gazdaságpolitikai irányítás születik-e.

Az biztos, hogy most egyik ország sem siet annyira a valutaunióba, pedig már Magyarország is egyre több maastrichti kritériumot teljesít. Ez azonban nem ösztönözhet arra senkit, hogy belépjen, hiszen a válság során bebizonyosodott: a kritériumok teljesítése nem elég ahhoz, hogy egy országnak előnyösebb legyen a belépés, mint a kívülmaradás.

Most az építmény lyukainak várható befoltozása teljesen megváltoztatja a valutaunió képét, így a legkörültekintőbb megfigyelő sem tudja megmondani, hogy érdemes-e csatlakozni az eddig még be nem lépett – de kimaradási joggal nem rendelkező – országoknak a valutaunióhoz. „Ha a tények megváltoznak, én is megváltoztatom a véleményem” – mondta egykor John Keynes Nobel-díjas közgazdász. A tények pedig szépen lassan változni kezdenek.