A tartós pangás kísértete járja be Európát. És ha a vérszegény növekedés válik az új és szomorú normává, az bizony kikezdheti az európai politikai egyeztetésnek az utóbbi években kialakított és jórészt még ki sem próbált rendszerét. A lassú növekedés és a fokozódó egyenlőtlenség már fenyegeti a társadalom szövetét Európában. Ez tény, amelynek tagadására kár volna stratégiát építeni. Ám, ha megkésve is, az európai döntéshozók mintha szembe mernének nézni ezzel a kihívással.
Ez a végkövetkeztetése annak a tanulmánynak, amelyet Karl Pichelmann, az Európai Bizottság szakértője tett közzé a minap, aki dolgozata címében („A tartós pangás és Piketty kapitalizmusa”) is vitába száll a sztárközgazdásszá vált francia Thomas Pikettyvel. A Tőke a huszonegyedik században című művében a francia szerző azt írja: a második világháború után a jóléti államot megalapozó gyors növekedés és egyenlőbb jövedelemelosztás időszaka csak kivétel a kapitalizmus történetében, a gazdaságot a lassú növekedés, a társadalmat a kirívó jövedelmi egyenlőtlenségek jellemzik újra. Ezzel szemben Pichelmann inkább Larry Summers harvardi professzorral ért egyet, vagyis szerinte is nem elsősorban a visszaeső növekedési ütem tágítja a szakadékot szegények és gazdagok között, hanem a technológiai változás, a robotok megjelenése, a háromdimenziós nyomtatás, a mesterséges intelligencia megjelenése és térhódítása, amely a szaktudást díjazza, a képzeletleneket meg bünteti. Éppen ezért az egyenlőtlenséget nem csupán jövedelmi vagy vagyoni szempontból érdemes vizsgálni, hanem a lehetőségek, társadalmi esélyek nézőpontjából is. Abból, hogy vajon a széles rétegek hozzáférnek-e az oktatási és egészségügyi rendszerhez.
Nagyjából ezt a gondolatmenetet viszi végig a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hétfőn közzétett vitairata is, amelynek szerzői azt sugallják, hogy a növekedés ösztönzésére és egyben az egyenlőtlenség mérséklésére a legjobb módszer az lenne, ha az egyes országok mindenki számára lehetővé tennék a szükséges képességek, szakmák elsajátítását, és ha a kormányok fejlesztenék az infrastruktúrát, támogatnák az innovációt és előmozdítanák a technológiák átvételét.
Ez a két új tanulmány újra bizonyítja, hogy kutatók és nemzetközi intézmények egyaránt egyre nagyobb aggodalommal figyelik az egyenlőtlenségi trendeket, és egyetérteni látszanak abban, hogy minél nagyobbak a különbségek, annál rosszabbak a hosszabb távú növekedési kilátások. Rövid időn belül szerzők hosszú sora próbálta árnyalni a képet, részben válaszul Piketty okfejtésére is. Nemrégiben az OECD hozta nyilvánosságra friss felmérését, a Brookings Intézet pedig újra kiadta Arthur Okun 1975-ben publikált Egyenlőség és hatékonyság című művét. Aztán a pályáját e témának szentelő brit Anthony Atkinson jelentkezett a még progresszívabb adózást sürgető munkájával. Ezt egészítette ki Francois Bourguignon elemzése a globális helyzetről, és Martin Fordé a robotokról, nagyjából abban a szellemben, ahogy Summers bírálta Pikettyt.
Üzenetek nyilvánvalóan Magyarországra nézve is kiolvashatók ezekből az anyagokból. Az európai adatokra összpontosító Pichelmann kimutatja, hogy Magyarországon – de nemcsak ott persze – már a nagy recesszió előtt is emelkedett a Gini együttható értéke, vagyis nyílt az olló szegény és gazdag között, még ha az adózás és a transzferek utáni állapotot nézzük is. A válság után is folytatódott ez a folyamat, közben a szegénység is terjedt, szemben például Lengyelországgal és Csehországgal. Az IMF szövegéből pedig kiderül, hogy Dél-Koreához hasonlóan nálunk kiugróan nagy a képzettségkülönbség egyenlőtlenséget növelő hatása. Az ok a technológiai változás, amely aránytalan mértékben növeli a keresletet a tőke és a képzett munkaerő iránt, az alacsony képzettségűek és képzetlenek hátrányára, minthogy az automatizáció és robotizáció megszüntet munkahelyeket, illetve állandó tanulásra, megújulásra készteti az embereket, hogy megtarthassák állásukat. A fejlett országokban ez a tényező járult hozzá leginkább az egyenlőtlenség növekedéséhez az elmúlt huszonöt évben. Mind Pichelmann, mind az IMF a megoldások közé sorolja a tehetősebbek közterheinek növelését, a progresszív adóztatást, a célzott szociális támogatásokat, de legfőképpen a lehetőségek kiegyenlítését az oktatásban, az egészségügyben és a pénzügyi szolgáltatások elérésében.
A szakirodalomban általánosan elfogadott az a számítás, hogy globálisan a felső tíz százalék kilencszer akkora jövedelemhez jut, mint az alsó tíz. És a szakadék tágul. Ennél érdekesebb azonban, amit az IMF állít: ha a felső húsz százalék jövedelme egy százalékkal emelkedik, akkor a GDP növekedési üteme öt éven át 0,08 százalékkal csökken. Ha viszont az alsó húsz százalék jövedelmét sikerül emelni egy százalékkal, akkor a GDP bővülési irama 0,38 százalékkal emelkedik meg. A világgazdasági folyamatok azonban kétarcúak. Miközben megfigyelhető a jövedelmi egyenlőtlenség növekedése, és különösen a felső egy százalék aránytalan gyarapodása, addig persze Kínában és Indiában százmilliók kerültek ki a szegénységből, hála a globalizációnak.
Bár valamennyi tanulmány alapos és rengeteg adatot tartalmaz, a magyar kormány számára is megfontolandó mondandó lényege az, hogy a tartós és fenntartható növekedéshez a beruházás-ösztönzés keresletgerjesztő és a szerkezeti reformok versenyélénkítő hatása mellett mérsékelni kell az egyenlőtlenséget. Mégpedig progresszív adók, hatékony szociális támogatások és az esélyegyenlőség megteremtése révén.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.