Piketty kapitalizmusa és az uniós egyenlőtlenség

A tartós pangás kísértete járja be Európát. És ha a vérszegény növekedés válik az új és szomorú normává, az bizony kikezdheti az európai politikai egyeztetésnek az utóbbi években kialakított és jórészt még ki sem próbált rendszerét. A lassú növekedés és a fokozódó egyenlőtlenség már fenyegeti a társadalom szövetét Európában. Ez tény, amelynek tagadására kár volna stratégiát építeni. Ám, ha megkésve is, az európai döntéshozók mintha szembe mernének nézni ezzel a kihívással.

Ez a végkövetkeztetése annak a tanulmánynak, amelyet Karl Pichelmann, az Európai Bizottság szakértője tett közzé a minap, aki dolgozata címében („A tartós pangás és Piketty kapitalizmusa”) is vitába száll a sztárközgazdásszá vált francia Thomas Pikettyvel. A Tőke a huszonegyedik században című művében a francia szerző azt írja: a második világháború után a jóléti államot megalapozó gyors növekedés és egyenlőbb jövedelemelosztás időszaka csak kivétel a kapitalizmus történetében, a gazdaságot a lassú növekedés, a társadalmat a kirívó jövedelmi egyenlőtlenségek jellemzik újra. Ezzel szemben Pichelmann inkább Larry Summers harvardi professzorral ért egyet, vagyis szerinte is nem elsősorban a visszaeső növekedési ütem tágítja a szakadékot szegények és gazdagok között, hanem a technológiai változás, a robotok megjelenése, a háromdimenziós nyomtatás, a mesterséges intelligencia megjelenése és térhódítása, amely a szaktudást díjazza, a képzeletleneket meg bünteti. Éppen ezért az egyenlőtlenséget nem csupán jövedelmi vagy vagyoni szempontból érdemes vizsgálni, hanem a lehetőségek, társadalmi esélyek nézőpontjából is. Abból, hogy vajon a széles rétegek hozzáférnek-e az oktatási és egészségügyi rendszerhez.

Nagyjából ezt a gondolatmenetet viszi végig a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hétfőn közzétett vitairata is, amelynek szerzői azt sugallják, hogy a növekedés ösztönzésére és egyben az egyenlőtlenség mérséklésére a legjobb módszer az lenne, ha az egyes országok mindenki számára lehetővé tennék a szükséges képességek, szakmák elsajátítását, és ha a kormányok fejlesztenék az infrastruktúrát, támogatnák az innovációt és előmozdítanák a technológiák átvételét.

Ez a két új tanulmány újra bizonyítja, hogy kutatók és nemzetközi intézmények egyaránt egyre nagyobb aggodalommal figyelik az egyenlőtlenségi trendeket, és egyetérteni látszanak abban, hogy minél nagyobbak a különbségek, annál rosszabbak a hosszabb távú növekedési kilátások. Rövid időn belül szerzők hosszú sora próbálta árnyalni a képet, részben válaszul Piketty okfejtésére is. Nemrégiben az OECD hozta nyilvánosságra friss felmérését, a Brookings Intézet pedig újra kiadta Arthur Okun 1975-ben publikált Egyenlőség és hatékonyság című művét. Aztán a pályáját e témának szentelő brit Anthony Atkinson jelentkezett a még progresszívabb adózást sürgető munkájával. Ezt egészítette ki Francois Bourguignon elemzése a globális helyzetről, és Martin Fordé a robotokról, nagyjából abban a szellemben, ahogy Summers bírálta Pikettyt.

Üzenetek nyilvánvalóan Magyarországra nézve is kiolvashatók ezekből az anyagokból. Az európai adatokra összpontosító Pichelmann kimutatja, hogy Magyarországon – de nemcsak ott persze – már a nagy recesszió előtt is emelkedett a Gini együttható értéke, vagyis nyílt az olló szegény és gazdag között, még ha az adózás és a transzferek utáni állapotot nézzük is. A válság után is folytatódott ez a folyamat, közben a szegénység is terjedt, szemben például Lengyelországgal és Csehországgal. Az IMF szövegéből pedig kiderül, hogy Dél-Koreához hasonlóan nálunk kiugróan nagy a képzettségkülönbség egyenlőtlenséget növelő hatása. Az ok a technológiai változás, amely aránytalan mértékben növeli a keresletet a tőke és a képzett munkaerő iránt, az alacsony képzettségűek és képzetlenek hátrányára, minthogy az automatizáció és robotizáció megszüntet munkahelyeket, illetve állandó tanulásra, megújulásra készteti az embereket, hogy megtarthassák állásukat. A fejlett országokban ez a tényező járult hozzá leginkább az egyenlőtlenség növekedéséhez az elmúlt huszonöt évben. Mind Pichelmann, mind az IMF a megoldások közé sorolja a tehetősebbek közterheinek növelését, a progresszív adóztatást, a célzott szociális támogatásokat, de legfőképpen a lehetőségek kiegyenlítését az oktatásban, az egészségügyben és a pénzügyi szolgáltatások elérésében.

A szakirodalomban általánosan elfogadott az a számítás, hogy globálisan a felső tíz százalék kilencszer akkora jövedelemhez jut, mint az alsó tíz. És a szakadék tágul. Ennél érdekesebb azonban, amit az IMF állít: ha a felső húsz százalék jövedelme egy százalékkal emelkedik, akkor a GDP növekedési üteme öt éven át 0,08 százalékkal csökken. Ha viszont az alsó húsz százalék jövedelmét sikerül emelni egy százalékkal, akkor a GDP bővülési irama 0,38 százalékkal emelkedik meg. A világgazdasági folyamatok azonban kétarcúak. Miközben megfigyelhető a jövedelmi egyenlőtlenség növekedése, és különösen a felső egy százalék aránytalan gyarapodása, addig persze Kínában és Indiában százmilliók kerültek ki a szegénységből, hála a globalizációnak.

Bár valamennyi tanulmány alapos és rengeteg adatot tartalmaz, a magyar kormány számára is megfontolandó mondandó lényege az, hogy a tartós és fenntartható növekedéshez a beruházás-ösztönzés keresletgerjesztő és a szerkezeti reformok versenyélénkítő hatása mellett mérsékelni kell az egyenlőtlenséget. Mégpedig progresszív adók, hatékony szociális támogatások és az esélyegyenlőség megteremtése révén.