Áldás vagy kárhozat

Kissé értetlenül figyelem a hazai hitelezéssel kapcsolatos megnyilvánulásokat, amelyek legfőbb kicsengése, hogy a kormány erőfeszítései ellenére a hitelezés felívelése elmarad a várttól, a kívánatostól. Értetlenségem alapvetően abból fakad, hogy a nyugat-európai gazdasági felívelést a történelmi értékelések a protestáns etika térhódításával hozzák kapcsolatba, amelynek alapelve a megtakarítások erőteljes növelése, a takarékos és a realitásokat figyelembe vevő életszemlélet. 

A megtakarítások mindent maga alá rendelő fontosságú gazdálkodási és fogyasztási vezérelvből következően a megtakarításokon alapuló hitelezés lehetőségei is kitágultak. Bár időközben a pénzügyi szektor fejlődése és pénzteremtő képessége elszakadt a termelés reálfolyamataitól, makrogazdasági szinten az ok-okozat felcserélése határozottan veszélyes, sőt a történelmi példák alapján nemcsak hiba, hanem egyértelműen kárhozat.

Elég csak a legutóbbi, 2007–2008 évi globális pénzügyi és gazdasági válságra gondolni. Az elemzések a legfőbb magyarázó tényezők között az agyonmanipulált pénzügyi szektornak a valóságtól való teljes elrugaszkodását és határtalan pénzteremtő képességét említik. Ahogyan a pénzügyek eltávolodása a tényleges gazdasági történésektől évtizedes folyamat következménye, úgy a reálfolyamatok és a pénzügyi folyamatok ismételt összhangja sem jöhet létre a válság során jelentkező egyszeri és közvetlen áldozatokkal.

Ráadásul az összhanghoz nemcsak a gazdasági-természeti egyensúlyokra van szükség, hanem a modern gazdasági növekedésben egyre fontosabbá váló nem gazdasági természetű, etikai szálakra. Az utóbbiak természetéből fakadóan a hitelezői piac minden szereplőjének nagyon hosszú időre van szüksége a kívánatos és szükséges magatartások érvényesítéséhez, és ez mélyreható önvizsgálat nélkül aligha lehetséges. E nélkül pedig a jövőbeni hitelfelvevőkben tovább élhet felelőtlenség, miután arra játszhatnak, hogy az állam a hibás döntések terheinek jelentős részét közvetlen a hitelező bankokra, végső soron az egész társadalomra terheli.

Végre világossá kellene tenni, hogy a kockázatokat vállalni kell, és tartósan nem lehet arra számítani, hogy a hitelezés esetleges előnyeit a hitelfelvevő, kockázatait azonban a társadalom viselje. A kívánatos felelős és racionális hitelezési magatartás érvényesüléséhez szükséges mentalitás még nem alakult ki. Így várhatóan a kormányzati erőfeszítések – hitelezési programok, nyomott kamatszint vagy a CSOK – döntően a múlt hitelezési gyakorlatát folytatja, sajnos az ismert következményekkel. Tudni kell, hogy a hitelezési kudarcok mögött a fejlesztési források elherdálása húzódik meg, ami súlyos növekedési áldozatokat hordoz.

A hitelezési programok eddigi hatásainak megítélése felemás. Nem igazán meggyőző az a vélekedés, hogy a kétségtelenül felgyorsult gazdasági növekedés a program sikerességét igazolná. Részben azért, mert a növekedés és a hitelezés időbeni egybeesése nem igazolja annak hatékonyságát, például az ismert késleltetésekből adódóan, részben pedig nem igazolható egyértelműen, hogy a programban kedvezményezett kis- és középvállalkozások teljesítménye érdemben javult volna.

Általános vélekedés szerint a mostani növekedést döntően az export mozgatja, amelyben a kisvállalkozások nem igazán játszanak érdemi szerepet. Nem vitatható a hitelezés makrogazdasági szerepe és jelentősége, a mesterséges és a tényleges gazdasági feltételeket negligáló pénzbőség azonban csak kérészéletű előnyöket hozhat.

Különösen az erősen nyitott gazdaságok esetében tűnik megfontolandónak a mesterséges pénzteremtés tartós növekedési hozadéka: iparunk alapvetően beszállító jellegű, itt a növekedést nem a pénz hiánya akadályozza, hanem inkább a késztermékgyártók határolják be a fejlődés ütemét. Versenyképességi gondok miatt a kis- és középvállalkozás exportja pedig jelentéktelen, ráadásul e szektor jövedelmezősége alacsony, így a hitelezés felpörgetése nem igazán ígér növekedés többleteket.