Az európai közöny ára

A migrációról szóló európai vita nyugtalanító irányt vett. Ez a folyamat a jogi szörnyszülöttnek számító migráns kifejezés létrejöttével kezdődött, amely elfedi a különbséget a gazdasági, illetve a politikai okokból történő migráció között, valamint nem tesz különbséget azok között, akik a szegénység elől menekülnek, vagy akik a háború miatt kényszerülnek otthonaik elhagyására. A gazdasági migránsokkal szemben azokat, akik az elnyomás, a terror, a mészárlások elől menekülnek, megilleti a menedékjog, ami azt jelenti, hogy a nemzetközi közösség köteles menedéket nyújtani számukra.

Még amikor különbséget tesznek is a két jelenség között, akkor is gyakran csak bűvészkednek a kifejezésekkel, amely arra szolgál, hogy egy olyan érvelést igazoljon, miszerint gazdasági bevándorlóknak kellene tekinteni azokat a férfiakat, nőket és gyerekeket, akik több ezer dollárt fizettek azért, hogy egy lélekvesztőn Lampedusa vagy Kosz szigetére jussanak. A valóság azonban az, hogy ezen emberek 80 százaléka valójában menekült, akik az elnyomás, a terror és a vallási szélsőség elől próbálnak elmenekülni olyan országokból, mint Szíria, Eritrea és Afganisztán. Emiatt a nemzetközi jog megköveteli azt, hogy a menedékkérők kérelmét ne egy kalap alatt, hanem egyesével vizsgálják meg.

Még abban az esetben is, amikor ez utóbbit tiszteletben tartják, egy harmadik probléma merül fel. Néhányan, köztük Szergej Lavrov orosz külügyminiszter ugyanis azt állítják, hogy a menekülthullámot eredményező konfliktusok csak azokban az arab országokban állnak fenn, amelyeket a Nyugat bombázott.

A tények azonban nem hazudnak. A menekültek főként Szíriából érkeznek, ahol a nemzetközi közösség elutasította, hogy katonai műveleteket hajtson végre, miközben a nemzetközi jog megköveteli a beavatkozást, ha egy őrült, 240 ezer honfitársát meggyilkoló despota országának az elnéptelenítésére törekszik. A Nyugat nem bombázta Eritreát sem, ahonnan szintén sok menekült érkezik. A másik kártékony mítosz pedig úgy szól, hogy az „Európa-erődöt” megrohamozták a barbárok, s ezt azok a képek erősítik, amelyek azt mutatják, ahogy a menekültek áttörnek a határokon, vagy Calais-nál megpróbálnak feljutni a vonatokra. Ez a nézet két szempontból is téves.

Először is nem Európa a migránsok elsődleges célja. Közel kétmillió szíriai menekült Törökországba, egymillió pedig a csupán 3,5 milliós lakosságú Libanonba. A 6,5 milliós Jordánia közel 700 ezer menekültet fogadott be. Európa ezzel szemben a közös önzés jeleként még azt a tervet sem volt képes véghezvinni, hogy csupán 40 ezer, Olaszországban és Görögországban lévő menekültet osszon szét az EU tagállamai között.
Másodsorban az a kisebbség, amely Németországba, Franciaországba, Skandináviába, az Egyesült Királyságba vagy Magyarországra megy, nem az ellenségünk, akik azért jöttek ide, hogy elpusztítsanak minket, vagy hogy az európai adófizetők pénzét lenyúlják. Szabadságot akarnak, akik Európát az ígéret földjének tekintik, és arra vágynak, hogy a mi társadalmi modellünk, értékeink szerint éljenek. Ők azok, akik azt skandálják, hogy „Európa!, Európa!”, hasonlóan ahhoz a többmilliónyi európaihoz, akik egy évszázaddal ezelőtt megérkezve az Ellis-szigetre azt énekelték, hogy „Amerika, te gyönyörű!”. (A New York közelében lévő sziget a legfontosabb bevándorlási ellenőrző állomás volt 1892 és 1954 között – a szerk.)

Emellett létezik az a szörnyű téveszme is, hogy a bevándorlók ezen „rohamát” az úgynevezett „nagy csere” stratégái irányítják, akik külföldiekkel akarják felváltani az európaiakat. Az ennél még visszataszítóbb téveszme pedig úgy szól, hogy valójában a nemzetközi dzsihád ügynökei irányítják ezt a folyamatot, amelynek során a mai migránsok holnap már vonatokat fognak felrobbantani. Nem is kell mondanom, hogy ez teljes képtelenség.

Ezen téveszméknek súlyos következményeik vannak. Először is a Földközi-tenger az embercsempészek kezére került. A Mare Nostrum fokozatosan egy hatalmas tengeri tömegsírrá vált. Idén már mintegy 2350 ember fulladt a tengerbe.

A legtöbb európai számára azonban ezek az emberek alig jelentenek többet, mint egy puszta statisztikai adat, azok a nők és férfiak pedig, akik túlélték az Európába vezető utat, egy fenyegető, ismeretlen tömeg maradnak a szemükben. A látványosságokról szóló társadalmunk általában gyorsan kreálja a hétköznapok válságának „arcait”, kezdve a sertésinfluenzától a vasutassztrájkig, azonban a „migránsok” sorsa iránt nem érdeklődik.
Ezeket az embereket, akiknek Európába vezető útja Európé föníciai hercegnő több ezer évvel ezelőtti utazására emlékezetet, aki Zeusz hátán érkezett meg Türoszból (a legfőbb görög Isten a mai Libanonból vitte Krétára Európét – a szerk.), teljesen semmibe veszik, valójában falak épülnek távol tartásukra. Ennek aztán az az eredménye, hogy emberek egy olyan csoportja jön létre, amelynek az alapvető jogai nem érvényesülnek. Ezek az emberek, ahogy azt Hannah Arendt egyszer megállapította, végül csak bűncselekmények elkövetése mellett jutnak el a jog és igazságosság világába.

Az idegengyűlölőkkel sújtott és önbizalomhiánytól szenvedő Európa hátat fordított értékeinek. Valójában elfelejtette, hogy melyek ezek. A harangok nemcsak a migránsokért szólnak, hanem egy olyan Európáért is, amelynek humanista öröksége közvetlenül a saját szemünk előtt porlad el.

Copyright: Project Syndicate, 2015
www.project-syndicate.org