Törökország két választás között

Az immár tizenhárom éve hatalmon lévő AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) ugyan megnyerte a 2015. június 7-én tartott választásokat – sorrendben immár negyedik alkalommal –, a győzelem azonban meglehetően soványra sikerült. A 41 százalékos eredménnyel az 550 tagú parlamentben mindössze 268 mandátumot kapott, vagyis a korábbi választásoktól eltérően ezúttal nem sikerült abszolút többséget szereznie. A két fő ellenzéki erő, a balközép CHP (25 százalék) és az nemzeti MHP (16,5) mellett – a Török Köztársaság történetében először – a kurdokat képviselő baloldali HDP párt (12,5) is parlamenti mandátumhoz jutott.

A választások eredményeképpen az AKP koalíciókötésre kényszerült volna, s ennek kapcsán Törökország meglehetősen rossz tapasztalatokat őriz: a kilencvenes évek koalíciós kormányai képtelenek voltak hatékony döntéseket hozni, az ország pedig válságról válságra bukdácsolt. Bár Recep Tayyip Erdogan köztársasági elnök – aki hivatali funkciója ellenére aktívan kampányolt az AKP mellett – változatlanul pozíciójában marad a következő években, a gyengébb szereplés meghiúsítja azon törekvését, hogy a köztársasági elnök hatalmát megnövelő prezidenciális rendszert hozzon létre Törökországban.

A koalíciós tárgyalások végül sikertelenek voltak, és Erdogan elnök új választásokat írt ki november 1-jére. Mindezzel meghosszabbította a Törökországot körülvevő bizonytalanságot, annak negatív gazdasági hatásaival együtt. Az államfő Ahmet Davutoglu korábbi kormányfő vezetésével ideiglenes szakértői kormányt nevezett ki, azonban ez sem volt problémamentes.

Az alkotmány alapján az ideiglenes kormányba a parlamentbe jutott pártok mandátumaik arányában jelölhetnek tagokat, a CHP és az MHP azonban visszautasította ezt, azzal vádolva az AKP-t – és magát Erdogant is –, hogy valójában nem is állt szándékban koalíciót kötni. A HDP ugyan nem csatlakozott a bojkotthoz, a többi ellenzéki jelölt helyére azonban az alkotmányban előírt pártatlan jelöltek helyett az AKP-hez közeli személyeket jelöltek. Az ellenzék ezért megkérdőjelezi az ideiglenes kormány alkotmányosságát.

A következő hónapokban az AKP elsődleges feladatának azt tekinti, hogy a támogatottságát növelve novemberben meg tudja szerezni az abszolút többséget. Ezt elsősorban a HDP diszkreditálásával igyekszik elérni: közel két évig tartó nyugalmat követően mindent megtett a kurdokkal való viszony kiélezésének érdekében.

A kurdok azonosítása a terrorizmussal egyértelműen azt a célt szolgálja, hogy elbizonytalanítsák a párt nem kurd szavazóit, és így a 10 százalékos küszöb alá szorítva a pártot, növelje saját mandátumainak számát. Ez a politika azonban meglehetősen kockázatos: a térségben így is meglévő számtalan konfliktust és ellentétet egy újabb front megnyitásával szélesítené ki, ráadásul az Iszlám Állam ellen eddig leghatékonyabban fellépni képes kurdokat gyengítve igyekszik céljait elérni.

Ráadásul nem is biztos, hogy mindez elég lesz az abszolút többség megszerzéséhez a következő választásokon. Az AKP népszerűségének csökkenésében ugyanis központi szerepet játszik a török gazdaság utóbbi időben mutatott gyengébb teljesítménye. Míg a 2002 és 2007 közötti években az átlagos GDP-növekedés 6,8 százalékos volt, a 2008 és 2014 között ez 3,2 százalékra csökkent. A hivatalos munkanélküliségi adat 11,3 százalék, az elmúlt időszakban szintén emelkedett. A folyó fizetési mérleg hiánya 6-8 százalék, ami a török gazdaság óriási külső finanszírozási igényét és így sérülékenységét is mutatja. A török líra pedig az idei évben 20 százalékkal értékelődött le a dollárhoz képest.

A növekedés újraindításának érdekében a választások előtti időszakban Erdogan politikai nyomást próbált gyakorolni a török központi bankra, hogy a kamatláb csökkentésével felpörgesse a gazdaságot. Bár Erdem Başçi, a jegybank elnöke sikeresen ellenállt a monetáris lazítás irányába ösztökélő nyomásnak, a befektetők nem nézték jó szemmel a politikai befolyásolási kísérletet.

A 2015-re és 2016-ra adott legfrissebb IMF-előrejelzés is mindössze 3,1, illetve 3,6 százalékos növekedést vetít előre. Ez természetesen az Európai Unió országainak teljesítményéhez viszonyítva jó növekedési kilátásnak látszik, mégis sokan a feltörekvő országokat sújtó „middle income trap” (vagyis a közepes jövedelműek csapdájának) jeleit látják a török gazdaságban. A „csapda” elkerülésének érdekében Törökországnak további komoly szerkezeti reformokra lesz szüksége, jelentősebb hangsúlyt helyezve a kutatás-fejlesztésre, a nagyobb hozzáadott értékű exporttermékek súlyának növelésére.

Ebben az európai uniós kapcsolatok alakulása kulcsszerepet játszhat. Az Európai Unió a kétezres évek elején a török gazdasági reformok motorja volt. Bár Törökország a saját „keleti nyitásának” keretében az elmúlt években szorosabbra fűzte kereskedelmi és gazdasági a kapcsolatait a térség más országaival (például Oroszország, Irak, Szíria), az elmúlt évek fejleményei negatívan hatottak ezekre a relációkra. Így az Európai Unió ismét felértékelődhet a törökök számára.

De ugyanígy nő Törökország geopolitikai súlya és szerepe is: mint energetikai „hub” (csomópont) elsősorban az európai gázellátás tekintetében, és mint „muszlim mintaállam”, amely gazdasági sikerével és demokratikus berendezkedésével (amit részben a mostani választások is igazolnak) pozitív példa lehet a térség államai számára. Az nagy kérdés, hogy a mostani választások hatására hogyan alakul át a török politika a következő években, és hogy képes lesz-e a meggyengült kormányzati erő hatékonyan válaszolni a kihívásokra.