A düh politikája

Talán az egyetlen meglepő dolog azzal a populista hatással kapcsolatban, amely sok fejlett demokrácia politikai életét jellemzi, hogy erre a folyamatra ilyen sokáig kellett várni. Már két évtizeddel ezelőtt megjósolható volt, hogy a könnyű megoldást kínáló demagógok számára politikai tér nyílik, miután a mainstream politikusok vonakodtak megoldást kínálni a hiperglobalizáció okozta bizonytalanságokra és egyenlőtlenségekre. Akkor Ross Perot és Patrick Buchanan jelent meg a színen, manapság pedig Donald Trump, Marine Le Pen és mások.

A történelem sosem ismétli teljesen önmagát, azonban a tanulságai mindenképpen fontosak. Emlékezzünk arra, hogy a globalizáció első időszaka, amely az első világháború előtti évtizedekben érte el csúcspontját, lényegében egy még súlyosabb politikai visszahatást váltott ki. A történelmi bizonyítékokat jól foglalta össze a Harvardon tanító kollégám, Jeffry Frieden. Szerinte az aranystandardrendszer virágkorában a mainstream politikusoknak háttérbe kellett szorítaniuk a szociális reform és a nemzeti identitás kérdését, miután a nemzetközi gazdasági kapcsolatok ügyének adtak prioritást. Az erre adott reakció két végzetes formában valósult meg a két világháború között: a szocialisták és a kommunisták a szociális reformot, míg a fasiszták a nemzeti követeléseket helyezték előtérbe. Mindkét út a globalizáció helyett gazdasági bezárkózást, illetve még annál is rosszabb helyzetet hozott létre.

A mostani visszahatás nagy valószínűséggel nem okoz ilyen messzemenő következményeket. A fejlett demokráciák kiterjedt szociális biztonsági hálót építettek ki a munkanélküli-segélyek, a nyugdíjak és a családtámogatási juttatások formájában. A világgazdaság ma olyan funkcionális nemzetközi intézményekkel rendelkezik, mint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), amelyek a második világháború előtt nem léteztek. Mégis, a hiperglobalizált gazdaság és a szociális kohézió közötti konfliktus valódinak tekinthető, a mainstream politikai elit viszont ezt nem veszi figyelembe. Ahogy az 1997-ben megjelent Nem ment-e túl messzire a globalizáció? című könyvemben írtam: a termékek, a szolgáltatások és a tőke piacának nemzetköziesedése éket vert az ezen folyamat előnyeit kihasználni képes kozmopolita, szakképzett rétegek és a társadalom többi része közé.

Ebben a folyamatban kétfajta politikai törésvonal épül ki: egyik az identitással kapcsolatos, amely a nemzetállam, az etnikum és a vallás mentén jön létre, a másik pedig a jövedelmi törésvonal, amely a társadalmi osztályok mentén alakul ki. A populisták e törésvonalakat kihasználva teszik magukat vonzóvá. A jobboldali populisták, mint Donald Trump, az identitáspolitika mentén lépnek fel. A baloldali populisták, mint Bernie Sanders, a gazdagok és a szegények közötti szakadékot hangsúlyozzák.
Mindkét esetben van egy egyértelmű „mások” csoport, akikkel szemben a harag irányulhat. Alig jössz ki a pénzedből? A kínaiak azok, akik elveszik a munkahelyeket. Felzaklat a sok bűncselekmény? A mexikóiak és más bevándorlók azok, akik bandaháborúikat behozzák az országba. Terrorizmus? A muszlimok a felelősek. Politikai korrupció? Mit vársz, ha a nagy bankok finanszírozzák a politikai rendszerünket?

A mainstream politikai elittel ellentétben a populisták könnyedén megbélyegzik a széles néptömegek nehézségeit szerintük okozó felelősöket. Természetesen az establishmenthez tartozó politikusok a kompromisszumos utat választják, mivel mindig a kezükben volt a kormányrúd. A fő narratívájuk miatt azonban meg van kötve a kezük, ami a tétlenség és a tehetetlenség látszatát kelti. Ez a narratíva a stagnáló bérekért és a növekvő egyenlőtlenségért az ellenőrzés alól kicsúszó technológiai fejlődést teszi felelőssé. A globalizációt és az azt fenntartó szabályokat pedig elkerülhetetlennek tartja. Az általa ajánlott gyógymód, vagyis az oktatásba és képzésbe való befektetés kevés azonnali haszonnal kecsegtet, legjobb esetben csak évek múlva válik gyümölcsözővé.

Napjaink világgazdasága azon határozott döntések terméke, amelyeket a múltban hoztak meg a kormányok. Az egy választás volt, hogy a kormányok nem fejezték be munkájukat az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) létrehozásával, hanem felállítottak egy ambiciózusabb szervezetet, a WTO-t. Hasonlóképpen az is egy választás lesz, hogy vajon ratifikálják-e majd a jövőbeni megakereskedelmi megállapodásokat, mint a Csendes-óceáni Partnerséget és a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerséget. Továbbá, ahogy Anthony Atkinson írja az egyenlőtlenségről szóló remekművében, még a technológiai változások sem immúnisak az állami intézményekkel szemben: a politikusok sokat tehetnek azért, hogy befolyásolják a technológiai változások irányát, és biztosítsák azt, hogy azok magasabb foglalkoztatottsági és jövedelmi szintet eredményezzenek.
A populisták vonzereje abban áll, hogy hangot adnak a körön kívülre szorultak dühének. Átfogó, konkrét, bár félrevezető és gyakran veszélyes megoldásokat kínálnak fel. A mainstream politikusok addig nem szerzik vissza elveszített terüket, amíg nem fognak olyan komoly megoldásokkal előállni, amelyek reményre adnak okot. Nem kellene már tovább a technológiát és a megállíthatatlan globalizációt kifogásként felhozni, hanem átfogó reformokat kellene bátran megvalósítani úgy, hogy annak a globális gazdaság is hasznát vegye.

Ha a történelem egyik tanulsága az, hogy a globalizáció veszélyeket hordoz magában, a másik az, hogy a kapitalizmus formálható. A New Deal, a jóléti állam és az ellenőrzött globalizáció (a Bretton Woods-i rendszer idején) lényegében a piaci orientációjú társadalmak újjászületését és a második világháború utáni fellendülést eredményezte. Ezen eredmények nem a meglévő politikák toldozgatásával, hanem radikális intézményi átalakítások révén jöttek létre. A mérsékelt politikusoknak ezt kell szem előtt tartaniuk.

Copyright: Project Syndicate, 2015.
www.project-syndicate.org