A vízpolitika kezelése

A víz világnapja, vagyis a mai nap lehetőséget ad, hogy ráirányítsa a figyelmet a tényre, ami sok országban fenyegető valósággá vált: az édesvízhez való hozzáférés egyre inkább meghatározó stratégiai tényező a regionális és globális ügyekben. Ha a vízkészletek ügyét nem különös odafigyeléssel kezelik, akkor annak szörnyű következményei lehetnek.
Tavaly az ENSZ jelentése rávilágított, hogy a kínálat és a kereslet közötti növekvő szakadék miként hozhat létre konfliktusokat.

A Világgazdasági Fórum a vízválságokat a legaggasztóbb globális fenyegetésként rangsorolta, ezek még a terrortámadásoknál vagy a pénzügyi kríziseknél is veszélyesebbek, és a tömegpusztító fegyverek használatához képest nagyobb valószínűséggel következhetnek be. A Strategic Foresight Group rámutatott, hogy azok az országok, amelyek a vízkészleteket közösen felügyelik, igen nagy valószínűséggel nem lépnek háborúba egymással.

A Közel-Kelet tragikus példája annak, hogy mi történhet, ha hiányzik a regionális együttműködés. Irak, Szíria és Törökország a Tigris és az Eufrátesz minden köbméter vizéért harcol egymással. Ebből adódóan mindegyik vesztesnek tekinthető, és a vízhiány felerősítette a régió menekültválságát. Ami a legszörnyűbb ebben a tragédiában, hogy el lehetett volna kerülni. 2010-ben az ammáni Nyugat-Ázsia–Észak-Afrika Fórumon olyan úgynevezett „együttműködési körök” létrehozására tettünk javaslatot, amelyek intézményesítették volna az Irak, Jordánia, Libanon, Szíria és Törökország közötti együttműködést vízügyi és környezetvédelmi kérdésekben. Ha létrejöttek volna a nemzetek feletti szervezetek, akkor közös stratégiát lehetett volna alkalmazni a szárazság kezelésére, az árhullámok monitorozását szolgáló közös standardok kidolgozására és az emberek megélhetéséhez szükséges beruházások végrehajtására, valamint a vízkezelési technológiák kifejlesztésére. Más régiókban ezt tették. Az ugyanazon folyón osztozó országok Afrikában, Délkelet-Ázsiában és Latin-Amerikában felismerték, hogy a nemzeti érdek és a regionális stabilitás kölcsönösen erősítheti egymást, ha a sovinizmus helyett az emberek szükségletei kapnak prioritást.

Tavaly ősszel a nemzetközi közösség elfogadta az ENSZ fenntartható fejlődési céljait, amelyek között szerepel az az ígéret is, hogy mindenkinek biztosítani kell a vízhez és a higiéniához való hozzáférést, illetve azok fenntartható kezelését. Ennek a célnak a részeként az a vállalás is megfogalmazódott, hogy kiszélesítik a nemzetközi együttműködést. A 263 közös vízgyűjtőterület csupán negyede élvezi a megfelelően funkcionáló együttműködési szervezetek kedvező hatásait. Döntő fontosságú, hogy a világ minden egyes közös vízgyűjtő területére kiterjesszék ezen szervezetek tevékenységét a fenntartható fejlődési célok megvalósításának határidejére, 2030-ra. Ha a közös vízgyűjtő területtel rendelkező összes fejlődő ország határon átnyúló együttműködést folytatna, akkor GDP-jük könnyen egy százalékponttal emelkedhetne. Egy globális Marshall-terv a közösen birtokolt vízgyűjtő területekre elsőre egy igen drága javaslatnak tűnik, a tétlenség költsége azonban – gondoljunk arra a fenyegetésre, hogy Európának egyedül kell kezelnie a jelentős menekültáradatot – nagyságrendekkel nagyobb lehet.

Végezetül: a nemzetközi jogot úgy kellene kialakítani, hogy az megelőzze, ne csak kezelje a konfliktusokat. Különösképpen egy olyan jelentős globális szerződésre is szükség van, amely szabályozza, mit lehet a vizekbe ereszteni. A legtöbb nézeteltérés a vízügyekkel kapcsolatban abból adódik, hogy az egyes felek mennyi vízhez jutnak hozzá. A jövőben azonban az ilyen viták egyre inkább a vízminőséggel lesznek kapcsolatosak az öntözési gyakorlatok, az iparosodás és az urbanizáció miatt.

A víz világnapja ideális alkalom arra, hogy egy új agenda jöjjön létre a víz megfelelő kezelésével kapcsolatban. És minden egyes nap együtt kell működnünk a bolygó legfontosabb természeti kincsének gondozásában.
Copyright: Project Syndicate, 2016, www.project-syndicate.org