Az Orbán-kabinet létezésének legfontosabb költségvetését készíti elő

Politikai szempontból az Orbán-kabinet létezésének legfontosabb költségvetését készíti elő ezekben a napokban. Nem volt olyan kormány a magyar történelemben, amely háromszor egymás után képes lett volna nyerni szabad választásokon, és nem volt olyan kormányfő, aki tizenkét éven át folyamatosan irányíthatta volna az országot. Az, hogy a választások időpontja befolyásolja a gazdaságpolitikai döntéseket, aligha vitatható. A rendszerváltás óta nem volt olyan választás, amely előtt legalább kisebb, de általában inkább nagyobb mértékben ne puhult volna fel a költségvetési politika. A 2017-es büdzsét már a rá következő év parlamenti választásaira készülve tervezik meg, a 2018-as tavaszi megmérettetés miatt az arra az esztendőre elhatározott intézkedések ugyanis kevésbé befolyásolhatják a választók gazdasági helyzetét és életkörülményeit.

A magyar demokráciában a költségvetés fő kérdései nem az országgyűlési vita, hanem az előkészítés során dőlnek el: abban a két-három hónapban, amíg a parlamenti szakasz tart, már alig változik valami. Az adókérdések, a nagy engedmények, a kiadási keretek a benyújtáskor eldőltek, a már több mint 17 ezermilliárd forintos főösszegnek alig egy-két százalékát mozdítják meg a képviselők a módosításokkal, és azokat is a kormány hagyja jóvá. Amit most látunk tehát – az új egészségügyi programtól az áfacsökkentési ötleteken és a nullás hiányon át a rendeleti költségvetésig – , az a belső, a kormányon és a Fideszen belül zajló vita nyilvános kitüremkedése. Most kell dűlőre vinni a dolgokat. Mivel a tét nagyobb, a csata is keményebb.

A nullás és a rendeleti költségvetés bevezetése ugyanannak az éremnek a két oldalát jelenti, a pozíciók elfoglalását. Gazdasági, szakmai szempontból egy újabb nominális horgony bevetése éppoly értelmetlen, amennyire felesleges a rendeleti irányítás jogának beiktatása. Az adósságcsökkentési szabályok, az uniós előírások és a determinációk egyébként is szűkre szabják a költségvetési politika mozgásterét. A magas adósság és az alacsony növekedési képesség párosa az uniós források most átmeneti, majd 2020–21-től vélhetően végleges elapadásával együtt szigorú hiánycsökkentési pályát jelöl ki. Persze mindig van értelme arról vitatkozni, hogy a deficit ambiciózusabb csökkentése (másik oldalról: a növekedés felpörgetése) hozhat-e az alappályánál gyorsabb adósságcsökkentést, de csodák nincsenek. A túl nagy hiánycsökkentést megvalósító fiskális politika növekedési áldozattal jár, következésképp az adósságráta se mérséklődik (fordítva pedig a gyors expanzió ára a magasabb hiány). Nem véletlen, hogy a nemzetgazdasági tárca oly gyorsan vonult vissza az ígéretből, és most már mindenféle nullát mond, amit majd csak ki lehet hozni valahogy.

Természetesen van némi mozgástér, de nem mindegy, mire megy az a szabadon felhasználható 300-400 milliárd forint, és mindig ott van a félelem is – pláne választások előtt –, hogy a politikai ambíciók elterelik a realitásoktól a döntéshozókat. A nullás költségvetés, az adósság elleni harc vagy az adócsökkentés emlegetése azonban csak eszköz arra, hogy a vitában jól bemutatható érveket kapjanak a kezükbe mindazok, akik óvatosabbak volnának a költségvetési költekezéssel – hivatalból ilyen például a pénzügyekért felelős miniszter.

A rendeleti költségvetés bevezetése – az államháztartási törvény most benyújtott módosítása – összkormányzati szempontból alig jelent előnyt: az, hogy nem kell bizonyos kiadások miatt módosítani a költségvetést, mindössze kétnapos időmegtakarítást, ha jelent. A kabinet bármikor képes megfelelő politikai akarat esetén egyetlen nap alatt is átvinni változtatásokat a parlamenten. E módosításnak inkább az a lényege, hogy a döntés előtt teljesen kizárja a nyilvános vitát és korlátozza a nemzetgazdasági miniszter jogait. Nem egyszerű technikai ügyről van szó, de nem is a költségvetési szabadságjogok totális korlátozásáról (ma a parlamenti döntés úgyis puszta formalitás). A büdzsé ma sem jól átlátható, a kiadások jelentős részére nincs rálátásunk, a viták valójában nem nyilvánosak, de legalább – látni ezt a harcokból – léteznek. A javaslattal szembeni tiltakozás mégis erős. A félelem ugyanis az, hogy a választások előtti központosítással, a politikai döntéshozatallal – a tapasztalatnak megfelelően – együtt jár a stabilitási horgonyok felszedése is. A nullás költségvetésről pedig ne is beszéljünk.