Mondják, hogy a negyedik ipari forradalom korszakába lépve a számítógépek, automaták, robotok nemcsak a fizikai munkát képesek hatékonyan helyettesíteni, hanem mind több szellemi és szolgáltatási tevékenységet is. A munka világa újabb nagy változáson megy át, előbb persze a gazdaságilag fejlett országokban, majd az érintkező térségekben, így minálunk is. A hagyományos nagyüzemi (Max Weber bürokráciaelméletére visszautalva weberiánusnak is nevezett) szervezeti rendet a sokkal rugalmasabb, adaptívabb intézményi formák és megoldások váltják fel a világban. Nálunk ez is másképp van: a közoktatástól kezdve a trafikáruk értékesítéséig az egy központból irányított, egyetlen akaratot szolgáló állami centralizáció („neoweberiánus” kormányzati elv) időszakát éljük.
A centralizációt jogi, közhatalmi eszközök erőteljes alkalmazásával éri el a kormányzat. A központosítás azonban sűrűn bizonyul zsákutcának. Itt van a legutóbbi (de aligha a legutolsó) ügy: a cafeteria-rendszer átalakítása. Tavaly nyáron figyelemre méltó őszinteséggel nyilatkozott Lázár János, a miniszterelnökség vezetője: „A kormány célja az eddig külföldiek kezében levő jogok visszaszerezése és újraosztása.” A korábban erős pozíciót szerző francia cégek kiszorítása rapid törvényalkotási eszközök bevetésével hamar megtörtént. Ám az Európai Bíróság kimondta: a közösségi joggal több ponton is ütközik az állami rendszer két fő elemének (Erzsébet utalvány, SZÉP-kártya) feltételrendszere.
Állami monopólium fenntartását, sőt létrehozását nem zárja ki eleve a tagállamok által elfogadott közösségi jog – nyomós indokok, így nemzetbiztonsági okok esetén. A fizetésen kívüli juttatások rendszere azonban nem ilyen. Nem mintha nehéz lett volna javítanivalót találni az elmúlt tíz év során kialakult szisztémán. Az előző (oligopol) struktúrában a kevés meghatározó szereplő – élénk verseny hiányában – túlzott nyereséghez jutott; ezt a verseny élénkítésével, új szereplők belépésének támogatásával lehetett volna korrigálni. Ehelyett jött a centralizációs megoldás, a szóban forgó piac lezárása – és ez az, amit az Európai Bíróság elutasított.
A miniszterelnöki reakció az volt, hogy lám „Brüsszel” ismét keresztbe tett, az Európai Bizottság szétzúzta a magyar cafeteria-rendszert. Az Európai Bíróság (és nem a bizottság) azonban alapvetően az utalvány és a kártya piacának lezárásával foglalkozott. A piactorzulás némi szakmai munkával, szakértők bevonásával kijavítható lenne. A kormányfőt azonban mintha így már nem is érdekelné a munkavállalók millióit érintő rendszer. Ezért mondhatta meglepett hallgatóságának: „A legegyszerűbb lenne, ha odaadnánk pénzben.”
Amikor De Gaulle, a konzervatív, de szociális ügyek iránt érzékeny francia elnök a társadalmi részvétel megerősítésének, az egyszerű emberek életminősége javításának szándékával meghozta azt a szociális intézkedést, amelyből az európai cafeteria-rendszer kifejlődött, a pénzjövedelem növelésén túli társadalmi célokat tűzött ki. Az eltelt idő bizonyítja: sikerrel. Nem meglepő, ha a térségünkben a tőkével és know-how-val jól ellátott francia cégek dominálják a munkahelyi juttatási rendszert. Túladóztatott cégeink persze itt is megtalálták az adókímélő kiskapukat, de a turizmus és vendéglátás nagykapuin mégiscsak tömegek haladnak át.
Nagy hiba hát a bírósági döntésre adott dacreakcióval e fontos jóléti intézményrendszert ellehetetleníteni. A negyedik ipari forradalom korszakának vívmányaival még rugalmasabbá és ellenőrizhetőbbé lehetne tenni. Ehelyett a magánnyugdíjpénztár, a devizahitelezés, a lakásépítés, az oktatási rendszer ügye után egy újabb nagy rendszer, amelyről érdemi hatásvizsgálat nélkül, improvizálva döntenek. Bonyolultabb társadalmi struktúrák ezek annál, hogy daccal és akaratossággal intézzék el sorsukat.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.