Görög vagy katalán olimpia lenne a magyar?

Az olimpia városfejlesztési hatásait – különösen szakmai, tehát viszonylag tárgyszerű megközelítésben – igen nehéz előre becsülni. Az olimpia ugyanis olyan magas presztízsű nemzetközi rendezvény, ahol a kandidáló politikusokat mindig erős belpolitikai ambíciók motiválják. Ilyen lehet például a nemzeti büszkeség élénkítése vagy a népszerű közügy hosszú időn át folyamatos napirenden tartása, hogy az elvonja a figyelmet más problémákról.

A hatalmas közpénzköltési lehetőséghez fűződő gazdasági érdekek széles körére támaszkodva, a kezdeményezők kommunikációja rendszerint eleve abból indul ki, hogy az olimpiarendezés jó dolog. Mivel a költségek legnagyobb részét a különféle beruházások teszik ki, a legtöbb vita is e téren szokott jelentkezni. A szervezők kommunikátorai és a beruházásokban érdekelt szakértők – legtöbbször az érzelmekre hatóan az előnyöket hangsúlyozva – a „rövid távú ráfizetéseket bőven ellensúlyozzák majd a hosszú távú előnyök” érvrendszerével szoktak operálni, a kívülállók számára nehezen áttekinthető, ellenőrizhető módon.

Hogy aztán a sokféle lehetőségből, törekvésből mi és hogyan valósul meg, mindig erősen függ a rendező ország, város társadalmi kultúrájától, szokásrendjétől, a közpolitika, a közös ügyek intézési módjától. Az elmúlt öt évtized európai olimpiáit áttekintve az állapítható meg, hogy városfejlesztési szempontból az olimpia ott hozott tényleges előnyöket – a gazdasági hatékonyságtól, eredményességtől függetlenül –, ahol egy egyébként is magas életszínvonalú ország fejlett nagyvárosában, az ottani GDP-hez képest kisebb olimpiai beruházásokkal racionális, a meglévő területi adottságokat és infrastruktúrát legjobban kiaknázó fejlesztésekbe fektettek jelentős forrásokat.

Érdemes megvizsgálni a hozzánk leginkább közel álló Barcelona és Athén példáját, tudva, hogy az előbbi akkor jóval gazdagabb volt nálunk, és ma is az, Görögország gazdasági csődjét pedig sokan indokolják – legalább részben – az olimpiai játékok szervezésével. Barcelona sikerét a nemzetközi szakirodalom a korábbi iparvárosból virágzó turisztikai központot formálni kívánó, politikai ciklusokon átívelően következetesen betartott szervezettségére vezetik vissza. Ehhez az kellett, hogy a koncepciót a lakosság bevonásával alakítsák ki, ebben az egyéni aktivitásokra is alapozó célrendszert tartalmazott, és ehhez kapcsolódóan sikeres városmarketing-munkát folytattak, a többletforrások jelentős részét pedig a történeti belváros köztereinek megújítására fordították. A mértéktartó tervezésre ugyanúgy szükség volt, mint ahogy a katalánok közmondásos céltudatosságára és kitartására.

Ugyanakkor a meglehetősen centralizált döntéshozatalú, hatalmas új beruházásokkal operáló görög olimpia-előkészítés következményeit, az óriási többletköltségek mellett is félbemaradt, azóta is torzóban álló építkezéseket az interneten időnként megjelenő fényképekről mindenki ismerheti. A kérdés tehát az, hogy minden egyediséggel, sajátossággal együtt milyen utat vagyunk képesek követni.

A hazai helyszínkijelölés, amelyik a Puskás stadion olimpiai szempontból sokféle kiváló adottsággal rendelkező, de kevésbé látványos környéke helyett a legbefolyásosabb ingatlanfejlesztők érdekszférájába tartozó – festői hátterű, de megfelelő infrastruktúrával nem rendelkező – területeket preferálja, inkább az athéni minta felé billenti a mérleget. Emellett hazánkban a közösségi céltudatosság, összefogás és fegyelmezettség sem tartozik a gyakran és széles körben gyakorolt erények közé. Mi inkább az egyszeri kimagasló teljesítményeket tartjuk értéknek, mint a kitartó, jól szervezett, de kevésbé látványos munkát, és az elmúlt tíz-tizenöt év budapesti városfejlesztése is – egyre erősebben – ezt az utat követte.

Budapest több évig kidolgozott, némi társadalmi egyeztetéssel is kísért, 2003-ban elfogadott városfejlesztési koncepciójától már az azt követően elkészült Podmaniczky-program sok helyen eltért, az EU-s pénzek nagyobb arányú megérkezése pedig újabb és újabb tervműfajokat generált nemcsak a fővárosban, hanem az ország más városaiban is. Ezek célrendszere sokkal inkább a remélt pályázati lehetőségekhez, mint a tartós gazdasági fejlődés tényleges igényeihez igazodott. Ilyen a Budapest 2030 stratégia is, amely a „semmit se hagyjunk ki belőle, ami csak eszünkbe jut, hátha arra is lehet majd pályázni” logikáját követve jóval több beruházást tartalmaz a reálisan megvalósíthatónál, finanszírozhatónál. E keretek között az a gyakori érv, hogy a javasolt gigaberuházások „benne vannak a távlati tervekben, tehát amúgy is szükségesek”, nem fedi a valóságot, mivel maga a terv nem jelöli ki igazán a követendő utat, irreálisan sok és drága javaslat szerepel benne.

A görög út felé mutatnak az egyre szaporodó kormányzati nagyberuházások is ötletszerű, látványos, de a hosszabb távú gazdaságosságra, lakossági részvételre kevéssé törekvő projektjeikkel. A futballstadionok, az átgondolatlan Városliget-beépítés, a budai várnegyed rapid kormányzati meghódítása alkalmasabb lehet a nemzetközi döntéshozók tetszésének elnyerésére – különösen, ha vetélytársaink józan megfontolásból lemondják a pályázást –, mint a fenntarthatóan sikeres, gazdaságilag is eredményes városfejlesztés megvalósítására. Ha azonban csak ennyire vagyunk képesek, nem éri meg megrendeznünk.

(A következő napokban Muszbek Mihály és András Krisztina sportgazdasági szakértők véleményét közöljük a budapesti olimpia rendezésének hasznairól és költségeiről.)