Ipar nélkül nem megy

Az idei év nem indult jól a magyar gazdaságban. A tavalyi év őszi–téli hónapjainak magas vásárlási kedve után jelentősen lelassult a kiskereskedelemi forgalom növekedése. Míg 2015 utolsó hónapjaiban rendre 5 százalék körül nőttek a kiskereskedelmi eladások, idén januárban már csak 2 százalékkal bővült a szektor értékesítése.

Eközben durván visszaesett az építőipar. Egyértelműen látszik, hogy miután kifutottak az uniós forrásokra épülő projektek, kevés a belső forrás akár új épületek, akár különféle infrastrukturális fejlesztések építésére. Ezekre a trendekre lehetett számítani – arra már kevésbé, hogy az iparban is kedvezőtlen növekedési folyamatok mutatkoznak. Márpedig a januári ipari termelés adata nemcsak önmagában jelez 0,1-0,2 százalékos visszaesést (decemberhez, illetve tavaly januárhoz képest), de negyedéves perspektívából trendszerű, három hónap óta folyamatos csökkenést regisztrálhatunk. És ez nem csupán szűkebben vett ágazati probléma. Nemzetgazdasági nézőpontból a kérdés valójában így merül fel: a mai magyar gazdasági szerkezet mellett lehet-e egyáltalán bármekkora növekedés érdemi ipari növekedés nélkül?

Az igazat megvallva persze már a tavalyi növekedéssel kapcsolatban is legfeljebb mérsékelt bizakodás lett volna indokolt. Az európai átlaghoz vagy a magyar gazdaság korábbi teljesítményéhez képest szép, közel 3 százalékos növekedés ugyanis szűkebb régiónkban nem volt meggyőző: a többi visegrádi ország és Románia bruttó hazai terméke is gyorsabban nőtt 2015-ben, mint a magyar GDP. A hazai növekedés szerkezete jól illusztrálta a gazdaság féloldalasságát. A növekedést is a feldolgozóipar húzta – emellett még azok a szolgáltató ágazatok bővültek, amelyeknél a kormányzati keresletnek meghatározó szerepe volt.

Az is jól látszott, hogy ez az iparvezérelt növekedés korlátos, hiszen a fejlett gazdaságokban kitüntetett jelentőségű üzleti szolgáltatások növekedése bizonytalan volt és maradt. Úgy tűnhetett, hogy a kormányzati gazdaságpolitikában kedvezményezett feldolgozóipar kevéssé érzékeny a magyar üzleti környezet bizonytalanságaira. Miután az ágazat nem szenved sem szektorális különadóktól, sem más szabályozási terhektől, az itteni multik hasonlóképp növelték termelésüket, mint a többi visegrádi országban. Így tavaly is az exportvezérelt feldolgozóipar jelentette a magyar gazdaság egyetlen olyan szektorát, amely a kormányzati hajtóerőtől függetlenül érdemi növekedést tudott felmutatni. Legfeljebb az tűnt különösnek, hogy az őszi hónapokban a termelés dinamikája még fokozódott is, mivel a járműgyártás és a kapcsolódó beszállító ágazatok termelése látványosan gyorsult.

De mivel magyarázható akkor az utolsó hónapok negatív fordulata a magyar ipari termelésben? Pusztán a külső keresleti folyamatokkal nem igazán. Intő jel, hogy az ipar súlyát tekintve hasonló cseh és szlovák gazdaságban nem tapasztalható fordulat. Míg nálunk esik a járműgyártás teljesítménye, nincs ez így sem Csehországban, sem Szlovákiában. Itt az ideje, hogy ráébredjünk: az elmúlt évek iparpolitikája csak abban volt sikeres, hogy Magyarország meg tudta tartani az itt működő feldolgozóipari multikat, akik esetenként még növelték is beruházásaikat. Új nagy feldolgozóipari cégek viszont nem érkeztek – és hiányuk egyre jobban érzékelhető. Az üzleti környezet politikai bizonytalanságait mérséklendő, annak idején a kormányzat ügyes húzása volt a stratégiai megállapodások megkötése. Kérdés, van-e most is valamilyen innovatív eszköz a tarsolyban. Vagy végül csak az ortodox út marad?