Az idei év nem indult jól a magyar gazdaságban. A tavalyi év őszi–téli hónapjainak magas vásárlási kedve után jelentősen lelassult a kiskereskedelemi forgalom növekedése. Míg 2015 utolsó hónapjaiban rendre 5 százalék körül nőttek a kiskereskedelmi eladások, idén januárban már csak 2 százalékkal bővült a szektor értékesítése.
Eközben durván visszaesett az építőipar. Egyértelműen látszik, hogy miután kifutottak az uniós forrásokra épülő projektek, kevés a belső forrás akár új épületek, akár különféle infrastrukturális fejlesztések építésére. Ezekre a trendekre lehetett számítani – arra már kevésbé, hogy az iparban is kedvezőtlen növekedési folyamatok mutatkoznak. Márpedig a januári ipari termelés adata nemcsak önmagában jelez 0,1-0,2 százalékos visszaesést (decemberhez, illetve tavaly januárhoz képest), de negyedéves perspektívából trendszerű, három hónap óta folyamatos csökkenést regisztrálhatunk. És ez nem csupán szűkebben vett ágazati probléma. Nemzetgazdasági nézőpontból a kérdés valójában így merül fel: a mai magyar gazdasági szerkezet mellett lehet-e egyáltalán bármekkora növekedés érdemi ipari növekedés nélkül?
Az igazat megvallva persze már a tavalyi növekedéssel kapcsolatban is legfeljebb mérsékelt bizakodás lett volna indokolt. Az európai átlaghoz vagy a magyar gazdaság korábbi teljesítményéhez képest szép, közel 3 százalékos növekedés ugyanis szűkebb régiónkban nem volt meggyőző: a többi visegrádi ország és Románia bruttó hazai terméke is gyorsabban nőtt 2015-ben, mint a magyar GDP. A hazai növekedés szerkezete jól illusztrálta a gazdaság féloldalasságát. A növekedést is a feldolgozóipar húzta – emellett még azok a szolgáltató ágazatok bővültek, amelyeknél a kormányzati keresletnek meghatározó szerepe volt.
Az is jól látszott, hogy ez az iparvezérelt növekedés korlátos, hiszen a fejlett gazdaságokban kitüntetett jelentőségű üzleti szolgáltatások növekedése bizonytalan volt és maradt. Úgy tűnhetett, hogy a kormányzati gazdaságpolitikában kedvezményezett feldolgozóipar kevéssé érzékeny a magyar üzleti környezet bizonytalanságaira. Miután az ágazat nem szenved sem szektorális különadóktól, sem más szabályozási terhektől, az itteni multik hasonlóképp növelték termelésüket, mint a többi visegrádi országban. Így tavaly is az exportvezérelt feldolgozóipar jelentette a magyar gazdaság egyetlen olyan szektorát, amely a kormányzati hajtóerőtől függetlenül érdemi növekedést tudott felmutatni. Legfeljebb az tűnt különösnek, hogy az őszi hónapokban a termelés dinamikája még fokozódott is, mivel a járműgyártás és a kapcsolódó beszállító ágazatok termelése látványosan gyorsult.
De mivel magyarázható akkor az utolsó hónapok negatív fordulata a magyar ipari termelésben? Pusztán a külső keresleti folyamatokkal nem igazán. Intő jel, hogy az ipar súlyát tekintve hasonló cseh és szlovák gazdaságban nem tapasztalható fordulat. Míg nálunk esik a járműgyártás teljesítménye, nincs ez így sem Csehországban, sem Szlovákiában. Itt az ideje, hogy ráébredjünk: az elmúlt évek iparpolitikája csak abban volt sikeres, hogy Magyarország meg tudta tartani az itt működő feldolgozóipari multikat, akik esetenként még növelték is beruházásaikat. Új nagy feldolgozóipari cégek viszont nem érkeztek – és hiányuk egyre jobban érzékelhető. Az üzleti környezet politikai bizonytalanságait mérséklendő, annak idején a kormányzat ügyes húzása volt a stratégiai megállapodások megkötése. Kérdés, van-e most is valamilyen innovatív eszköz a tarsolyban. Vagy végül csak az ortodox út marad?
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.