K-pontok

A kitörési pontok keresgélése mámoros izgalomba hozza a gazdasági stratégákat, nemcsak nálunk, hanem sikeres és kudarcos felzárkózó országokban is. A nemzetgazdasági miniszter, Varga Mihály a minap hirdette meg például az új iparstratégiát, amelyet Irinyi Jánosról nevezett el. Innovációtól tudásgazdaságig sok minden szép és jó szerepel az elképzelésben, és helyet kapott benne a másfél éve már kijelölt cél, hogy az ipar részaránya a bruttó hazai terméken (GDP) belül 23,5 százalékról 30-ra növekedjen.

Azért is örvendetes fejlemény e stratégiának a megfogalmazása, mert a kormány végre a folytonosságban hisz, az elődök termő gondolatait viszi tovább. Bő tíz éve, 2005 tavaszán Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az uniós alapokhoz kötődő nemzeti fejlesztési tervek keretében ugyanezt hirdette meg, igaz, ipari célszám nélkül. Az infokommunikációt, a járműgyártást, a környezetipart, a turizmust és az üzleti szolgáltatásokat jelölte meg kitörési pontként. Most Varga Mihály az infokommunikációt, a járműgyártást, a környezetipart, a turizmust és a védelmi ipart választotta ki. A nagy átfedés mellett akadnak különbségek, de múlik az idő, ami arra is emlékeztet, hogy talán nem az államnak kellene eldöntenie, mely ágazatoké a jövő.

Annak idején Gyurcsány Ferenc azt szerette volna elérni, hogy a versenyképességi listákon Magyarország tíz hellyel kerüljön feljebb 2013-ig. Nos, 2005-ben a Világgazdasági Fórum szerint a 39. legversenyképesebb gazdaság volt a magyar, amely az évezred elején még befért a legjobb harmincba, ám mára az első hatvanból is kiszorult. És ebben jócskán benne van az elmúlt hat év.

Az új céllal, miszerint Magyarország legyen az unió legiparosodottabb tagállama, az a bökkenő, hogy a szolgáltatások egyre nagyobb aránya fejezi ki inkább egy-egy gazdaság fejlettségét. Nincs ugyan iparosítási verseny, de erős az élboly: a német, a cseh, a szlovák, a román, az ír, a szlovén sorolható ide. A stratégia révén kiválasztott egészségügyi és turisztikai ágazat (gyógyfürdőink hasznosítása például) ráadásul nem sorolható az iparhoz, sokkal inkább szolgáltatás. A minap közzétett múlt évi GDP-adatból pedig kiszámítható, hogy az ipar jelenleg 22,9 százalékot képvisel a bruttó hazai termékben, 2014 őszén pedig 22 százalékon állt. Ilyen iramban aligha emelkedik 2020-ra harminc százalékra. Ám tény, hogy a 2014–2020-as uniós költségvetési időszakban a nemzeti fejlesztési terveknek igazodniuk kell az Európai Unió 2020-as céljaihoz, amelyek a növekedést a tudás és a társadalmi befogadás alapján serkentenék. Mint az utóbbi pár évben tapasztaltuk, az uniós pénzek a magyar gazdasági növekedés szinte egyetlen forrásává váltak, az állami beruházások révén.

Ez előny is, meg nagy hátrány is. Az Európai Bizottság országjelentése – és nem mellékesen a Nemzetközi Valutaalap szokásos konzultációs összegzése is – rámutat, Magyarország elmarad a legjobban teljesítő régiós versenytársak mögött, az állam túlterjeszkedett, és kevés teret ad a magánberuházásoknak, amelyeknek a szintje visszaesett. A baj nem a kitörési pontok hiányában keresendő, hanem a kihívásokban, amelyeket a két dokumentum részletesen taglal.

Itt és most csak ízelítőül néhány: a magyar potenciális növekedés a legalacsonyabb a régióban, bár meghaladja az uniós átlagot, de a különbség csak nagyon lassú ütemű felzárkózással kecsegtet. Az ár- és költségalapú versenyképesség javul ugyan, de semmi más: a külföldi működő tőke elapadt, alacsony az innovációs szint (csak a multik kutatnak-fejlesztenek), a csúcstechnológia súlya hanyatlik az exportban, lezárja a kitörési pontokat a korrupció és a kiszámíthatatlan szabályozási környezet. Hátráltat a szegénység, az uniós átlag alatti egészségügyi kiadás és az a tény, hogy nincs elég képzett, különösen felsőfokú végzettségű szakember, a felvételi rendszer pedig szűkítheti azt a kört, amelyből – a brüsszeli fogalmazás szerint – kikerülhetnek a jövő újítói és kutatói. Ezek az igazi K-pontok, errefelé kellene keresgélni.