Lőtávolban

Most ne foglalkozzunk azzal, hogy az Európai Unióban akad olyan kormányfő, aki az embertelen menekülthelyzetet a saját lovas szobra továbbfaragására akarja kihasználni. A rosszabbik fajtából való politikusok már csak ilyenek, különösen, ha olajozottan működik mögöttük az államinak álcázott PR-gépezet. Még azzal se foglalkozzunk, hogy akadnak olyan országok, amelyek megragadják az alkalmat, csúnyán fogalmazva, némi zsarolásra. A megkerülhetetlen pozícióban levő görögök azt szeretnék, hogy együttműködésük fejében elsimuljanak a nemzetközi hitelkeret lehívásának zökkenői – emlékszik még valaki arra, hogy tavaly ilyentájt az ő megmentésük miatt érték egymást az uniós csúcsok? Hogy akkor még az volt a fő probléma, nehogy a csőd szélére került Athén magával rántsa az eurót? A túlparton Törökország is érthető módon szeretné kiaknázni, hogy végre ő diktálhat annak az uniónak, ahová évtizedek óta ácsingózik; ha a menekültek oda-vissza szállítgatása az ára annak, hogy állampolgárai vízummentesen léphessék át az előttük eddig szigorúan őrzött határokat, netán a közeljövőben már uniós polgárként, akkor majd oda-vissza szállítgatják a migránsokat, lehetőleg olyan feltételekkel, ahogy azt ők elképzelik.

Még arra is csak mellesleg érdemes kitérni, hogy olyan meghatározó, önfényezésre igazán nem szoruló politikusok is a hazai közönségnek játszanak a menekültkérdésben, mint Angela Merkel vagy David Cameron: a német kancellárnak fél szemmel a vasárnapi tartományi választásokra kell figyelnie, a kilépési népszavazásra készülő brit kormányfőnek a „kinn is vagyok, benn is vagyok” produkciót kell minél ügyesebbben előadnia. Lehetne még tovább ragozni, hogy milyen politikai pecsenyék sülhetnek meg vagy maradnak nyersen a balkáni sármezőkön gyújtott tüzeken, de minek. Az alapbaj úgyis az, hogy az Európai Unió összes tagországa, kivétel nélkül, ismét bebizonyítja, hogy így huszonnyolcan együtt egyre kevésbé képesek közösséget alkotni, közösségként működni. Ennek okait is naphosszat lehetne sorolni az unió gazdasági és politikai szerkezetének hiányosságaitól a diszfunkcionálisra duzzasztott méretéig, eddig azonban az ezekből fakadó problémákat belső ügyként lehetett kezelni, jóllehet egyre nehezebben.

Most azonban egy olyan válsággal kellene megküzdeni, amely alapvetően kívülről érkezett, még ha kirobbanásában szerepet játszhattak is az európai – és az amerikai – politika évtizedes hibái (melyek, mint Talleyrand óta tudjuk, súlyosabbak a bűnöknél). Megoldását is alapvetően kívülről várják az unió állam- és kormányfői, illetve brüsszeli vezetői, amikor Törökországra tolják a feladat nehezét. Pedig nem mondhatja senki, hogy váratlan krízisről van szó: már a 2013. decemberi, menetrend szerinti uniós csúcson is téma volt az a terv, amelyet az Európai Bizottság prezentált a menekültek beáramlásának kezelésére, igaz, akkor még az egyre gyakoribb földközi-tengeri katasztrófák miatt. Aztán, miként az euróválságok idején rendre megtapasztalhattuk, a szokásos uniós találkozók közé elkezdtek rendkívülieket beiktatni – ha nem is mindig a legmagasabb szinteken –, ahogy egyre több menekült ostromolta Európa sáncait, úgy egyre gyakrabban.

Tavaly év végére aztán megszokottá váltak a sáncok védői részéről az olyan harci eszközök, mint a kerítés, a határzár, a különféle fegyveres alakulatok sorfala – igaz, lőni eddig még csak könnygázgránáttal lőttek. A diplomáciai tárgyalásokon nyilvánvalóan betarthatatlan vállalásokról és kvótákról ment a látványos vita, miközben szép csendben elfogadták azt, amihez hasonlóra az uniós válságok történetében eddig nemigen volt példa: az uniós határőrizeti szerv, a Frontex mellett egy katonai szervezet, a NATO hajóit is be lehet vetni az Égei-tenger vizein. Persze, a jelenlegi állítások szerint szigorúan békés céllal, a nemzetközi tengeri rend fenntartására, az embercsempészek hajóinak elriasztására – csak sajnos ilyenkor óhatatlanul bevillan a színházi közhely: ha a díszletben lóg egy puska, akkor az a darab során el is fog sülni.