Túllép hatáskörén az EKB

Az Európai Központi Bank (EKB) ismét megtette: március 10-i kamatdöntő ülésén az eurójegybank kormányzótanácsa úgy döntött, hogy tovább emeli a kötvényvásárlási program keretösszegét havi 60 milliárd euróról 80 milliárdra. Továbbá arról is döntés született, hogy az EKB eszközvásárlási programja mostantól a vállalati kötvényekre is kiterjed. A betéti kamatot is tovább csökkentette, amely így már mínusz 0,4 százalékon áll. Ez messze van a semleges politikától, és igen távol áll az EKB-nak a pénzügyi stabilitás fenntartására vonatkozó mandátumától.

Egyértelmű, hogy mi áll ezen intézkedések hátterében: az EKB elnökének, Mario Draghinak eltökélt célja a defláció megfékezése, amely egyre inkább veszélyezteti a gazdasági növekedést. Elvégre is egy deflációs környezetben nehezebb az adósság visszafizetése, így a cégek a beruházások elhalasztására hajlanak. Tovább fokozzák a nyugtalanságot az Eurostat legutóbbi adatai, amelyek azt mutatják, hogy az éves fogyasztói árindex februárban 0,2 százalékkal csökkent.

Technikai defláció történik azonban – amely fenntartja az árszínvonal csökkenését, tükröződhet a bér- és egyéb megállapodásokban –, és nem strukturális defláció. Ez jórészt az alacsony olajárak hatása, hiszen több mint 70 százalékos áresés történt 2014 júniusa óta. Valójában ha figyelmen kívül hagyjuk az energia- és élelmiszerárakat, akkor jelenleg az eurózónában egy strukturálisan alacsony inflációs időszak áll fenn. Ennek a tényezőnek az olajárak mellett valójában kedvező hatást kellene gyakorolnia a gazdaságra, miután ez lökést ad a fogyasztásnak és a beruházásoknak.

Akkor az EKB erőteljes mennyiségi lazítási programjának – amely jelentős mennyiségű pénzt hozott forgalomba – miért nem sikerült élénkítenie a termékek és a szolgáltatások iránti keresletet? Az egyik probléma az, hogy a bankok nem hajlandók az EKB negatív betéti kamatát érvényesíteni saját ügyfeleik esetében, hogy ne veszítsenek betéteseket. Ebből adódóan arra kényszerülnek, hogy tovább emeljék a jelzáloghiteleknél, valamint a kis- és középvállalkozások számára nyújtott kölcsönöknél alkalmazott marzsot. Ennek eredményeképpen, ellentétben az EKB mennyiségi lazítási céljával, kevesebb hitelt nyújtanak a háztartásoknak és a vállalatoknak.

Mindeközben a bankok, a háztartások, és a kis- és középvállalkozások még mindig jelentős mértékben eladósodottnak számítanak, továbbá időre van szükségük ahhoz, hogy törlesszék adósságaikat. Miközben ez a körülmény talán azt mutatja, hogy az EKB megfelelően jár el azzal, hogy az infláció erősítésére fókuszál, a valóság az, hogy a kötvényvásárlási program kiterjesztése nem veszi figyelembe az eurózóna gyenge gazdaságát sújtó strukturális tényezőket. A helyzetet tovább rontja, hogy ezen gazdaságok olcsón jutnak hitelhez, és a mennyiségi lazítás egyben lehetővé teszi számukra, hogy elálljanak az összetett strukturális reformok elindításától.

Úgy tűnik, hogy Mario Draghi és az EKB kormányzótanácsának galamb beállítottságú tagjai – nevezetesen a dél-európai országok központi bankjainak vezetői – azt gondolják, hogy ha tönkrement a kuplung, akkor úgy is be tudják indítani az autót, ha több gázt adnak. Az EKB kormányzótanácsának héja beállítottságú tagjai – mint például Jens Weidman, a Bundesbank elnöke és Klaas Knot, a holland központi bank elnöke – látják ennek a megközelítésnek a hibáját, de ők vannak kisebbségben.

A mennyiségi lazítás az Egyesült Államokban eredményesen ösztönözte a gazdasági növekedést, mivel az a tőkepiacon keresztül lépett működésbe. Európában azonban, ahol a nincs egységes tőkepiac, amely lehetővé tenné a portfóliók kiegyensúlyozását, a mennyiségi lazítás a bankok hitelezési csatornáin keresztül fejti ki hatását, így növeli – és egyben torzítja – a kötvény- és a részvényárakat.

Még problematikusabb, hogy az EKB politikája a jólét lényeges mértékű átcsoportosítását eredményezi a jobb helyzetben lévő észak-európai országok – nevezetesen Németország, Finnország és Hollandia – megtakarítóitól (nyugdíjasaitól) a dél-európai országok, mint Franciaország, Görögország, Olaszország, Portugália és Spanyolország adósaihoz. Ezeket a transzfereket sosem akarták a Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) elemeivé tenni, és egyértelműen nem része az EKB mandátumának az, hogy fundamentális változásokat kényszerítsen ki a GMU rendszerében, különösen, ha azok csak az országok egy csoportjának kedveznek.

Az EKB jelenlegi irányvonalával kapcsolatos problémák súlyosnak tekinthetők. Az EKB mégis elkötelezett ezen megközelítés mellett, úgy látszik, nem utolsósorban azért, mert a mennyiségi lazítás kedvezményezettjei többen vannak azokhoz képest, akik ezen intézkedés költségét állják. Minél hosszabb ideig folytatja az EKB ezt a különös és felelőtlen politikát, annál nagyobb az esély arra, hogy ha végül a fent említett autó beindul, akkor elveszítik felette az ellenőrzést.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org