Nullás hitelesség

Most, békeidőben kell felkészülni a következő válságra – intette még tavaly szigorú gazdálkodásra a kormányt a Világgazdaság hasábjain Kovács Árpád. A Költségvetési Tanács elnöke szerint a deficit és az adósság csökkentésére ilyenkor, a gazdasági növekedés időszakában kell koncentrálni, hogy ne rázzon meg bennünket annyira a következő krízis, mint ahogy tette 2008-ban. Egy ideig úgy is tűnt, mintha Orbán Viktor miniszterelnök és Varga Mihály gazdasági miniszter is meghallotta volna szavait, s hónapokig azt sulykolták: egy szempillantás alatt eltüntetik a GDP két százalékára rúgó költségvetési hiányt. Maga a kormányfő is azt mondta, az a cél, hogy ha ma száz forint az adósságunk, akkor holnapra csak 98 legyen, ehhez pedig csakis a nullás költségvetés vezet el.

Az eredeti tervek szerint jövőre 1,7 százalékos GDP-arányos hiánnyal kalkulált a kabinet, és ha ezt lehet még egy kicsit lejjebb szorítani, annak szinte minden szakértő örül – persze anélkül, hogy a már most is alulfinanszírozott oktatási és egészségügyi kiadásokon tovább vágjanak. Túlfeszíteni nem érdemes a húrt, hiszen a gyors deficitcsökkentés áldozatokkal is járhat. Ha túl nagy a kiadáscsökkentés vagy a bevételnövelés, az megfojtja a gazdaság növekedését, így akár méretes recessziót is okozhatott volna, ha már a jövő évi büdzsét nullásra tervezi a kabinet. Ez minden bizonnyal még rosszabb lett volna, mint az, hogy végül a korábbi ígéretnél 0,7 százalékponttal magasabb, a nullás költségvetés céljával pedig köszönő viszonyban sem lévő 2,4 százalékos deficittel tervezték meg a jövő évi büdzsét. Persze azon már senki sem lepődik meg, hogy a kormány szembemegy a korábbi ígéretével.

Pedig a költségvetési hiány lassú csökkentése – és mondjuk három év alatt a nullszaldós büdzsé elérése, mint ahogy Varga Mihály korábban jelezte – nem lett volna rossz ötlet. Az anticiklikus gazdaságpolitika alapja, hogy a növekedés periódusaiban érdemes minden forint elköltését kétszer is meggondolni, spórolni, hogy a recesszió időszakában lehessen gázt adni, vagyis tompítani a visszaesést. Recessziós időszakban így az sem baj, ha növekszik a hiány vagy az adósság, hiszen az impulzus simítja a gazdaság ciklikus ingadozását. A kabinetet azonban most egészen más szempontok vezérlik: meg akarják nyerni a következő választást.

Pusztán ezért adnak több pénzt az oktatásra és az egészségügyre – elsősorban úgy tűnik, béremeléseken keresztül –, ezért indították az otthonteremtési programot, csökkentik az áfát egyes termékeknél, s próbálják növelni a lakosság életszínvonalát. Már 2018-ra készülnek, fittyet hányva arra, hogy habár az államadósság csökkent az elmúlt években, még mindig Magyarországon a legmagasabb a régióban, s a hitelminősítők is biztosan újraszámolják a magyar adósságpályát a magasabb hiány miatt. Ahhoz pedig nem kell nagy jóstehetség, hogy lassabban csökkenő GDP-arányos adósságrátát feltételezzenek hosszú távon, mint eddig. Pedig a három nagy cég csak akkor veszi ki a befektetésre nem ajánlott, úgynevezett bóvli kategóriából az országot, ha feszes költségvetési gazdálkodást és átlátható kormányzati működést (amibe beletartozik azt MNB is) látnak. Az utóbbi időben mintha mindkét feltétel teljesülése lazult volna.

Az államadósság ellen a következő években leginkább a szavak szintjén harcolunk. Habár a GDP-arányos mutató valóban mérséklődik a büdzsé tervezete szerint, a növekvő deficit miatt az idei 25 700 milliárd forint helyett 27 ezer milliárd lesz az államadósság 2017-re, vagyis még várni kell, hogy száz forintról 98-ra csökkenjen.

Tehát a következő válságra most úgy készül a kabinet, hogy felönt egyet a garatra. Félreértés ne essék: ez még nem a fiskális alkoholizmus visszatérése – amely évtizedekig jellemezte az ország politikusait –, de tény, hogy lehúztuk az első felest, s már meg is rendeltük a következő kört. Reméljük, hogy még nagyon távol van az a bizonyos következő krízis, hiszen az anticiklikus gazdaságpolitika eszközeit csak akkor tudjuk alkalmazni, ha békeidőben is betartjuk a játékszabályait.