A globális pénzügyi rendszerek meggyengült védelmi képessége

Nyolcvanöt évvel ezelőtt májusban ment csődbe az akkoriban messze a legnagyobb osztrák banknak számító Credit-Anstalt. Ugyanezen év júliusára Egyiptomban, Németországban, Magyarországon, Lettországban, Lengyelországban, Romániában és Törökországban is megrohamozták a bankokat a betéteik miatt aggódó ügyfelek. Augusztusban az Egyesült Államokban is bankpánik tört ki, habár ennek valószínűleg belföldi okai voltak. Szeptemberben pedig a brit bankok tapasztaltak jelentős pénzkivonást. A Lehman Brothers amerikai befektetési bank 2008-as csődjével erős párhuzamok fedezhetők fel, ezek kiemelt fontossággal bírnak, ha meg akarjuk érteni a jelenlegi pénzügyi kockázatokat.

Először is nem a Credit-Anstalt és nem is a Lehman Brothers összeomlása okozta az azokat követő összes globális pénzügyi felfordulást. Ezen bankok bedőlése és az azokat követő nehézségek ugyanannak a problémának, a gyenge bankrendszernek voltak a tünetei.

Az 1931-es ausztriai problémák az Osztrák–Magyar Monarchia első világháborút követő felbomlásában, az 1920-as évek elejét jellemző hiperinflációban és a bankoknak az iparral szembeni túlzott kitettségében gyökereztek. Mire a Credit-Anstalt csődbe ment, a világ már két éve mély recesszióban volt, számos országban törékennyé váltak a bankrendszerek, és a problémák könnyen át tudtak terjedni más országokba. Az aranystandard pedig súlyosbította a pénzügyi sérülékenységet azzal, hogy korlátozta a központi bankok cselekvési képességeit. Hasonlóképpen 2008-ban a teljes pénzügyi rendszerre nagy terhet rótt a gyenge belső kockázatkezelés, illetve a nem megfelelő állami szabályozások és felügyelet kombinációja. A Lehman Brothers egyszerűen a leggyengébb láncszem volt a törékeny pénzügyi cégek hosszú sorában.

Ma is bekövetkezhet egy olyan válság, amilyent a Credit-Anstalt és a Lehman Brothers csődje váltott ki? Nagy a kísértés, hogy nemmel válaszoljunk erre. Elvégre is úgy tűnik, hogy a világgazdaság és a globális pénzügyi rendszer helyzete javult mostanra, csökkent a kockázatvállalás mértéke a magánszektorban, és jelentős javulás történt a szabályozói oldalon. Ezeknek a fejleményeknek elő kell segíteniük egy stabil pénzügyi rendszer kialakulását.

Az érveléssel viszont az a probléma merül fel, hogy a pénzügyi válság olyan törésvonalakat hozott a felszínre, amelyek korábban nem voltak láthatók. Valójában a pénzügyi szektor azokat a kockázatokat kezeli, amelyeket ismer, és nem szükségszerűen az összes olyan kockázatot, amelyeknek ki van téve. Továbbá könnyen túl lehet értékelni az új szabályozói környezet válságmegelőzési képességét. Ahogy egy új autópálya is technikai értelemben biztonságosabb, mint egy főút, azonban több – jóval gyorsabban – közlekedő autót vonz be, vagyis a balesetek ugyanúgy előfordulnak ott is.
Ha nem lehet kizárni egy új válság bekövetkeztét, akkor mennyire vagyunk felszerelkezve arra, hogy kezeljük? A rövid válasz: nem nagyon. Ha most törne ki egy pénzügyi válság, akkor annak valószínűleg súlyosabb következményei lennének a reálgazdaságra nézve, mint a korábbi kríziseknek. Természetesen, miután a központi bankok már felismerték, hogy a felelősségi körük túlmutat az árstabilitás fenntartásán, és abba beletartozik a pénzügyi zavarok megelőzése és kezelése is, kétségkívül gyors piaci műveletekkel reagálnak bármely sokkra. Egy válság során azonban a defláció és a reálgazdaság összeomlásának megelőzésére igen korlátozottak a központi bankok által elérhető eszközök, különösen manapság.

A 20. század elején a központi bankoknak kéznél volt az a lehetőség, hogy leértékeljék valutájukat az arannyal szemben, amivel emelhették az árakat, és így megmenekülhettek az adósságdeflációtól. Kilenc ország, köztük Nagy-Britannia, pontosan ezt tette 1931-ben, továbbá nyolc másik ország, köztük az Egyesült Államok, a következő öt évben követte példájukat. Jelenleg azonban a valutaleértékelés egy zéró összegű játéknak felel meg.

A közös leértékelés opciója nélkül a központi bankok a 2008-as válságra olyan kamatcsökkentésekkel reagáltak, amelyek nagyságrendje, illetve gyorsasága addig nem látott mértéket mutatott. Ráadásul a központi bankok a hosszú távú értékpapírok jelentős mértékű vásárlásába (úgynevezett mennyiségi lazításba) is kezdtek. Ezek az intézkedések hatásosak voltak. A kamatok mértéke azonban igen alacsony maradt, sőt egyes országokban negatív tartományba süllyedt. Továbbá a mennyiségi lazítást majdnem a végletekig elvitték, az intézkedés támogatottsága pedig csökkent. Ennek következtében ezen eszközöknek igen korlátozott az a képességük, hogy egy újabb sokktól megvédjék a gazdaságot. Miközben a központi bankok előretekintő iránymutatásai korábban segítettek, nem valószínű, hogy egy új sokkal szemben hatékony védelmet tudnának nyújtani.

Ezek egyikéből sem következik, hogy biztosan nem lehet elkerülni egy újabb globális pénzügyi krízist. Éppen ellenkezőleg, a különböző gazdaságok világszerte kezdenek kilábalni a 2008-as katasztrófából. Továbbá az amerikai Federal Reserve tavaly decemberi szigorítása is azt jelzi, hogy a globális kamatciklus egy új szakaszába lép. Ez jó hír.
Egy újabb pénzügyi krízis lehetőségét azonban nem szabad kizárni. Valójában ezt a veszélyt nagyon komolyan kell venni, miután a központi bankok pénzügyi sokkok kezelésére vonatkozó kapacitása még éveken át korlátozott marad. Ebből a szempontból túl nagy kockázata lenne annak, ha megnyugodva hátradőlnének a döntéshozók.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org