Éllovasból sereghajtó

Nem a legjobb, amikor a görögökkel említenek egy lapon egy országot. Az év első három hónapjában azonban az Európai Unióban csak a súlyos megszorításokat és folyamatos válságot átélő hellének mutatnak nálunk gyengébb gazdasági teljesítményt, pedig Magyarországon nincsenek megszorítások.

Az elmúlt két évben arra volt büszke a kabinet, hogy az EU éllovasai között voltunk, és úgy vélte, semmi sem állíthatja meg a száguldást. A gazdaság növekedését azonban olyan egyszeri tényezők segítették, mint a rezsicsökkentés, a választási költekezés, valamint az EU-források elképesztően gyors ütemű lehívása. Most azért lassult (szökőnaphatástól tisztítva) éves alapon 0,5 százalékra a GDP-növekedés a tavaly év végi 3 százalékhoz közeli ütemről, mert eltűntek az EU-pénzek a gazdaságból. (2015 utolsó három hónapjához képest 0,8 százalékos a gazdasági visszaesés.) Az előző uniós költségvetési ciklusból utoljára tavaly decemberben lehetett forrást lehívni, az új EU-s pénzcsapok pedig még nem nyíltak meg, ami több szektor teljesítményére negatív hatással van. Márciusban például az építőipar teljesítményének egyharmada egyszerűen köddé vált.

De nem csak minket kellene negatívan érintenie az EU-pénzek kiesésének. A többi régiós ország sem kapott forrásokat az EU-tól. Lengyelország azonban mégis 2,5, Szlovákia 3,6, Románia pedig 4,2 százalékos gazdasági növekedést ért el az idei első negyedévben, vagyis a versenytársakat annyira nem viselte meg az EU-források kiesése. Mindez azt bizonyítja, hogy a régióban továbbra is Magyarországon a legalacsonyabb a potenciális növekedés; vagyis a környező országok jól elvannak az uniós pénzek nélkül is, képesek dinamikusan növekedni, nálunk azonban csak a források elapadásáig kellett várni ahhoz, hogy éllovasból sereghajtók legyünk. S hiába hívtuk le a teljes keretösszeget, ha az egyetlen cél csak az volt, hogy ne hagyjunk semmit a közös kasszában, és ha azokat nem sikerült olyan beruházásokra fordítani, amelyek hosszú távon is növelnék a magyar gazdaság teljesítőképességét és versenyképességét. A városok központjaiban épült szökőkutak és az új térkövek nem igazán termelnek, ráadásul még csak nem is sikerült az országon belüli regionális egyenlőtlenségeket csökkenteni az eurómilliárdokból, holott a forrásoknak ez az egyik céljuk.

Hiba lenne azonban csak az EU-források kiesését hibáztatni azért, hogy a magyar gazdaság növekedése lelassult – éppen most kezdjük el érezni azt is, milyen az, amikor nem növelik termelésüket a válság előtt Magyarországra települt autógyárak –, de jól szemlélteti a magyar gazdaság legfőbb problémáit. A Transparency International (TI) kutatása szerint az EU-s projektek rendszeresen túlárazottak Magyarországon, bőkezűen határozzák meg az elszámolható költségeket, indokolatlanul választanak ki fejlesztési célokat, s úgy írják ki a pályázatot, hogy annak csak egy preferált cég tudjon megfelelni. A TI úgy véli, a közbeszerzéseknél rengeteg a szabálytalanság, és a hatóságok nem érdekeltek abban, hogy ellenőrizzék a költekezéseket.

A korrupció, a gyenge intézményrendszer és az egymásnak sokszor ellentmondó célok nem csak az uniós forrásokat jellemzik. Ahhoz, hogy a zuhanó magánberuházások helyreálljanak, és tartós növekedési pályára kerüljenek, alapvetően nem a Magyar Nemzeti Banknak kellene ingyenhitelt szórnia, hanem a kormánynak kellene kiszámítható és befektetésbarát üzleti környezetet teremtenie, s ebbe nem igazán férnek bele a magas ágazati különadók. Úgy tűnik azonban, hogy a kiszámítható üzleti környezet megteremtésének éppen az ellenkezőjére készülnek: az állam egyre nagyobb szereplővé akar válni, hiszen bankok és energiacégek felvásárlása (és utóbbiak kiszorítása) után most újra a kereskedelmet próbálják meg felforgatni s jórészt magyar tulajdonba venni – így borítékolható, hogy az üzleti beruházások nem fognak helyreállni. S úgy tűnik, az állami tulajdon, mint az már számtalanszor bebizonyosodott, most sem működik jobban a piacinál.

Az Éllovasból sereghajtó című könyvében Matolcsy György a 2002 utáni gazdaságpolitikát úgy értékelte, hogy azzal megtört valami az országban, s a kabinet döntéseit nem a gazdasági növekedés, a felzárkózás, a javuló versenyképesség, a hatékonyság vezérelte. Szerinte súlyos törés következett be, ami miatt az újonnan csatlakozó országok közül egyedül Magyarország nem tudta kihasználni az uniós belépés előnyeit. Ő csak két utat lát: vagy éllovasok leszünk, vagy sereghajtók. Hát, most nagyon úgy látszik, hogy Matolcsynak alig kellene valamit változtatnia a könyvének fő gondolatain, ha a 2010 utáni gazdaságpolitikáról támadna kedve írni.

Az egyik fontos különbség azonban az, hogy ha a 2014–2020-as uniós költségvetési ciklus euró­milliárdjait nem hatékonyan használjuk fel, s megint kidobjuk az ablakon (vagy a haverok ablakán öntjük be), miközben leromboljuk a piacgazdaság tartópilléreit, akkor búcsút inthetünk annak, hogy a következő évtizedekben felzárkózzunk a fejlett európai országokhoz. De megbarátkozhatunk a „middle income trap” jelenséggel, ugyanis belesétálunk a közepes jövedelmű országok csapdájába.