Közveszélyes hitelumbuldák

A tervgazdálkodás idején a vállalati hitelek zömét politikai motivációk alapján nyújtották. A kockázatot az állam (vagyis kényszerűen a társadalom) vállalta magára, így sem a hitelező, sem az adós nem mehetett csődbe. A hitelnyújtó ugyanis a pénzteremtésre feljogosított jegybank volt, az adósért pedig a tulajdonos állam vállalt garan­ciát.

Ma, a piacgazdaság közepette, elvileg más a helyzet. Ha egy bank a felelőtlen hitelkihelyezései miatt nem képes a betétesei vagy hitelezői pénzét visszafizetni, akkor a tulajdonosoknak pótolniuk kell a hiányzó tőkét, vagy keresniük kell olyan vevőt, aki ezt megteszi helyettük (többnyire azért, hogy a bank piacát vagy ügyfeleit megszerezze). Ha egyikre sem képesek, akkor jön a felszámolás. Ez csak akkor kerülhető el, ha a bank megszűnését a hatóság rendszerkockázatúnak ítéli meg: olyannak, ami (például a dominóhatás miatt) az egész pénzügyi szektor stabilitását veszélyezteti. A felszámolásra ítélt hitelintézet védett betéteit kifizeti a betétvédelmi alap, a többi követelésre azonban csak a bank vagyona jelent (részleges) fedezetet.
A kilencvenes években több kisbank is erre a sorsra jutott: volt, amely jogutód nélkül megszűnt (Ingatlanbank, Iparbankház, Reálbank), s volt, amelyet részben vagy egészben átvett egy nagyobb hitelintézet (Agrobank, Dunabank). A pénzügyi rendszer stabilitását veszélyeztető nagybankokat az állam kimentette, majd tőkeerős külföldi pénzintézeteknek adta el. A sokat szidott privatizációnak köszönhetően a magyar bankszektort elkerülték a nagyobb csődök, minthogy a tulajdonosok döntő többsége a válság után is képes volt feltőkésíteni a bankját.

A külföldi hátterű pénzintézetek közül az egyetlen kivétel az MKB volt, amelyet, teljesen indokolatlanul, tőkehiányos állapotban vásárolt meg jól szituált bajor tulajdonosától a magyar állam 2014-ben, majd vett át tőle szanálásra és privatizálásra a Magyar Nemzeti Bank (MNB). A magyar adófizetőket terhelő akció „értelme” talán majd a rejtélyes vevők megismerése után tárul fel – bár az üzleti titok körének kitágítása miatt már ez is kétséges.

A 2008-as válságot követően Magyarországon csak néhány kis méretű (hazai tulajdonú) hitelintézet vált fizetésképtelenné, és a zömüknél ezt is visszaélések, jogsértések idézték elő. A Töröcskei István nevével fémjelzett Széchenyi Bank csődje azért érdemel külön említést, mert a működési engedély visszavonása előtt többféle állam segítséget kapott: a kormány tőkeemeléssel nyúlt a hóna alá, az MNB pedig kamatmentes növekedési hiteleivel éltette. Ám mindez hiábavaló volt, mivel a saját tulajdonosai hitelezésének bűnébe eső vezetés végül a betétesek pénze mellett az állami tőkét is „elkártyázta”.

A kormányközeli Széchenyi Bank fiaskója miatt éledhet föl bennünk a gyanú, hogy az újabb állami beavatkozások is hasonló piaci kudarchoz vezethetnek. A közvetve a Szemerey Tamás tulajdonában lévő, az ő unokatestvére vezetése alatt álló MNB programjának nevét fölvevő Növekedési Hitel Bank sem éppen szerves piaci fejlődéssel növelte mérlegfőösszegét 2014 utolsó pár hónapjában 16-ról 41 milliárd forintra. Igaz, a növekménynek csak a töredéke származott az MNB hitelprogramjából, jóval nagyobb tételt jelentett – a bank éves beszámolójának megfogalmazásával – „egy új ügyfélkörhöz kapcsolódó”, 25 milliárd forintos betétnövekmény. Utóbb kiderült: az „új ügyfélkör” az MNB Pallas Athéné alapítványait rejti magában.

Akár megnyugtató is lehetne, hogy a bank közpénzekből származó forrásai jórészt MNB-betétekben landoltak, ha nem vérezne eleve sok sebből az alapítványi vagyonok keletkezése. A növekedési hitelprogramban kihelyezett, mégoly csekély összegű pénzek sorsa azonban kevéssé megnyugtató, mivel nagy súlyt képviselnek benne a Szemerey–Matolcsy családhoz köthető cégek (a Vs. és az Origo hírportálok kiadója, illetve a jegybankelnök fiának cége) s e tartalmilag a tiltott „önhitelezésre” hajazó kölcsönök nem éppen a prudencia zálogát jelentik. Ezt aligha orvosolja a kockázatelemzés hiányosságai miatt kiszabott szerény felügyeleti bírság.
A Növekedési Hitel Bankon keresztülfolyó közpénzeknél jóval nagyobb tétet kockáztat haveri hitelezésével az állami Eximbank, amely mintegy 40 milliárd forintot helyezett ki a kormányhoz közeli vállalkozásokhoz, aligha a megtérülés reményében.

Jó részüknek (például a Kopaszi-gát vagy a TV2 megvásárlásához nyújtott hitelek) ráadásul közük sincs a pénzintézet törvényes feladatához, az export előmozdításához, de még a 2013-ban becsempészett új célhoz, a nemzetközi versenyképesség javításához sem.

A közpénzekből megerősített Növekedési Hitel Bank, illetve Eximbank hitelpolitikája távol áll az óvatos bankműködéstől. Méretük miatt nem képeznek még rendszerkockázatot, bár a moral hazard növelésével és az MNB mint felügyelőhatóság hitelességének erodálásával a tényleges veszteségnél jelentősebb rombolást idézhetnek elő. És itt van még az államosított, majd gyanús körülmények között újraprivatizált MKB, amely méreténél fogva akár rendszerkockázati tényezővé is válhat, ha – mint sokan tartanak tőle – ezt is a hatalom pénzkivevő automatájává tennék.