A tervgazdálkodás idején a vállalati hitelek zömét politikai motivációk alapján nyújtották. A kockázatot az állam (vagyis kényszerűen a társadalom) vállalta magára, így sem a hitelező, sem az adós nem mehetett csődbe. A hitelnyújtó ugyanis a pénzteremtésre feljogosított jegybank volt, az adósért pedig a tulajdonos állam vállalt garanciát.
Ma, a piacgazdaság közepette, elvileg más a helyzet. Ha egy bank a felelőtlen hitelkihelyezései miatt nem képes a betétesei vagy hitelezői pénzét visszafizetni, akkor a tulajdonosoknak pótolniuk kell a hiányzó tőkét, vagy keresniük kell olyan vevőt, aki ezt megteszi helyettük (többnyire azért, hogy a bank piacát vagy ügyfeleit megszerezze). Ha egyikre sem képesek, akkor jön a felszámolás. Ez csak akkor kerülhető el, ha a bank megszűnését a hatóság rendszerkockázatúnak ítéli meg: olyannak, ami (például a dominóhatás miatt) az egész pénzügyi szektor stabilitását veszélyezteti. A felszámolásra ítélt hitelintézet védett betéteit kifizeti a betétvédelmi alap, a többi követelésre azonban csak a bank vagyona jelent (részleges) fedezetet.
A kilencvenes években több kisbank is erre a sorsra jutott: volt, amely jogutód nélkül megszűnt (Ingatlanbank, Iparbankház, Reálbank), s volt, amelyet részben vagy egészben átvett egy nagyobb hitelintézet (Agrobank, Dunabank). A pénzügyi rendszer stabilitását veszélyeztető nagybankokat az állam kimentette, majd tőkeerős külföldi pénzintézeteknek adta el. A sokat szidott privatizációnak köszönhetően a magyar bankszektort elkerülték a nagyobb csődök, minthogy a tulajdonosok döntő többsége a válság után is képes volt feltőkésíteni a bankját.
A külföldi hátterű pénzintézetek közül az egyetlen kivétel az MKB volt, amelyet, teljesen indokolatlanul, tőkehiányos állapotban vásárolt meg jól szituált bajor tulajdonosától a magyar állam 2014-ben, majd vett át tőle szanálásra és privatizálásra a Magyar Nemzeti Bank (MNB). A magyar adófizetőket terhelő akció „értelme” talán majd a rejtélyes vevők megismerése után tárul fel – bár az üzleti titok körének kitágítása miatt már ez is kétséges.
A 2008-as válságot követően Magyarországon csak néhány kis méretű (hazai tulajdonú) hitelintézet vált fizetésképtelenné, és a zömüknél ezt is visszaélések, jogsértések idézték elő. A Töröcskei István nevével fémjelzett Széchenyi Bank csődje azért érdemel külön említést, mert a működési engedély visszavonása előtt többféle állam segítséget kapott: a kormány tőkeemeléssel nyúlt a hóna alá, az MNB pedig kamatmentes növekedési hiteleivel éltette. Ám mindez hiábavaló volt, mivel a saját tulajdonosai hitelezésének bűnébe eső vezetés végül a betétesek pénze mellett az állami tőkét is „elkártyázta”.
A kormányközeli Széchenyi Bank fiaskója miatt éledhet föl bennünk a gyanú, hogy az újabb állami beavatkozások is hasonló piaci kudarchoz vezethetnek. A közvetve a Szemerey Tamás tulajdonában lévő, az ő unokatestvére vezetése alatt álló MNB programjának nevét fölvevő Növekedési Hitel Bank sem éppen szerves piaci fejlődéssel növelte mérlegfőösszegét 2014 utolsó pár hónapjában 16-ról 41 milliárd forintra. Igaz, a növekménynek csak a töredéke származott az MNB hitelprogramjából, jóval nagyobb tételt jelentett – a bank éves beszámolójának megfogalmazásával – „egy új ügyfélkörhöz kapcsolódó”, 25 milliárd forintos betétnövekmény. Utóbb kiderült: az „új ügyfélkör” az MNB Pallas Athéné alapítványait rejti magában.
Akár megnyugtató is lehetne, hogy a bank közpénzekből származó forrásai jórészt MNB-betétekben landoltak, ha nem vérezne eleve sok sebből az alapítványi vagyonok keletkezése. A növekedési hitelprogramban kihelyezett, mégoly csekély összegű pénzek sorsa azonban kevéssé megnyugtató, mivel nagy súlyt képviselnek benne a Szemerey–Matolcsy családhoz köthető cégek (a Vs. és az Origo hírportálok kiadója, illetve a jegybankelnök fiának cége) s e tartalmilag a tiltott „önhitelezésre” hajazó kölcsönök nem éppen a prudencia zálogát jelentik. Ezt aligha orvosolja a kockázatelemzés hiányosságai miatt kiszabott szerény felügyeleti bírság.
A Növekedési Hitel Bankon keresztülfolyó közpénzeknél jóval nagyobb tétet kockáztat haveri hitelezésével az állami Eximbank, amely mintegy 40 milliárd forintot helyezett ki a kormányhoz közeli vállalkozásokhoz, aligha a megtérülés reményében.
Jó részüknek (például a Kopaszi-gát vagy a TV2 megvásárlásához nyújtott hitelek) ráadásul közük sincs a pénzintézet törvényes feladatához, az export előmozdításához, de még a 2013-ban becsempészett új célhoz, a nemzetközi versenyképesség javításához sem.
A közpénzekből megerősített Növekedési Hitel Bank, illetve Eximbank hitelpolitikája távol áll az óvatos bankműködéstől. Méretük miatt nem képeznek még rendszerkockázatot, bár a moral hazard növelésével és az MNB mint felügyelőhatóság hitelességének erodálásával a tényleges veszteségnél jelentősebb rombolást idézhetnek elő. És itt van még az államosított, majd gyanús körülmények között újraprivatizált MKB, amely méreténél fogva akár rendszerkockázati tényezővé is válhat, ha – mint sokan tartanak tőle – ezt is a hatalom pénzkivevő automatájává tennék.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.