Méltányosság és szabadkereskedelem

Az év végén fordulóponthoz érkezik a világkereskedelmi rendszer, amellyel már közel 15 évvel ezelőtt is szembesült, amikor Kína csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO). Az Egyesült Államoknak és az EU-nak most el kell dönteniük, hogy „piacgazdaságként” fogják-e kezelni Kínát a külkereskedelmi politikájukban.

Kína WTO-csatlakozási egyezménye, amelyet 2001 decemberében írtak alá, lehetővé tette, hogy az ország kereskedelmi partnerei Kínát mint „nem piacgazdaságot” (non-market economy, NME) kezelhessék 15 éven át. Az NME-státus sokkal könnyebbé tette a Kínából importáló országoknak, hogy speciális tarifákat vessenek ki a kínai termékekre, antidömpingvámok formájában.

Mára már sok ország, mint Argentína, Brazília, Chile és Dél-Korea, megadta a piacgazdasági státust Kína számára, a világ két legnagyobb gazdasága – az Egyesült Államok és az Európai Unió – viszont ezt még nem tette meg. Az antidömping-intézkedések azonban nem alkalmasak a tisztességtelen kereskedelemmel kapcsolatos aggályok kezelésére. Nem azért, mert ezek az aggályok alaptalanok, hanem azért, mert túlmutatnak a dömping kérdésén.

A közgazdászok sosem rajongtak a WTO antidömpingszabályaiért. Szigorúan gazdasági szempontból a költségek alatti árazás nem jelent problémát az importáló gazdaságnak, amíg az ezen gyakorlatot folytató cégeknek nem sok kilátásuk van arra, hogy monopolizálják a piacot. Emiatt van az, hogy az egyes országok versenypolitikai szabályai jellemzően bizonyítékokat követelnek meg a versenyellenes gyakorlatokkal vagy a sikeres piacszerzés valószínűségével kapcsolatban. A WTO szabályai alapján azonban a költségek alatti árazás megléte elegendő a vámok kivetésére. Ez a helyzet azon cégek preferált eszközévé teszi az antidömping-eljárást, amelyek így akarnak védelmet szerezni a külföldi riválisaikkal szemben, amikor nehéz idők járnak. A WTO-nak van egy olyan „védelmi” mechanizmusa is, amely lehetővé teszi az országoknak, hogy átmenetileg megemeljék a vámok mértékét, amikor az import „súlyos károkat” okoz a hazai cégeknek. A védelmi mechanizmus esetében azonban az eljárás bonyolultabb, és az azt igénybe vevő országoknak kompenzálniuk kell a hátrányokat elszenvedő exportőröket.

A számok magukért beszélnek. Amióta a WTO-t 1995-ben létrehozták, több mint háromezer antidömpingvámot vetettek ki (India, az USA és az EU voltak a leggyakoribb alkalmazói). A védelmi mechanizmusok száma ezzel szemben csak 155, amelyeket főként a fejlődő országok használnak. A világkereskedelmi rendszernek azonban a gazdasági hatékonyság mellett a tisztesség kérdésével is kell foglalkoznia. Amikor az adott hazai cégeknek például olyan kínai vállalatokkal kell versenyezniük, amelyeket a kínai állam erőteljesen támogat pénzügyileg, akkor az torzítja a versenyt, és a legtöbb ember számára elfogadhatatlan feltételeket teremt. Bizonyos típusú versenyelőnyök aláássák a nemzetközi kereskedelem legitimációját, még akkor is, ha azok gazdasági előnyt is jelentenek az importáló ország számára, mint például az említett példa esetében. Egyszóval, az antidömpingrezsimeknek megvan a maguk politikai logikája.

A kereskedelempolitikát irányító döntéshozók abszolút tudatában vannak ennek, emiatt léteznek a jelenlegi formájukban az antidömping-intézkedések, amelyek viszonylag könnyen megszerezhető védelmet biztosítanak az alkalmazó országok számára. Amit azonban a külkereskedelemmel foglalkozó politikusok sosem vesznek figyelembe: a tisztességes kereskedelem ügye túlmutat a dömping kérdésének szempontjain.

Ha az nem tisztességes, hogy a hazai cégeknek olyan külföldi vállalatokkal kell versenyezniük, amelyeket saját államuk pénzügyileg támogat, akkor az nem hasonlóan tisztességtelen, hogy a belföldi munkavállalók olyan külföldi munkavállalókkal versenyeznek, akik olyan alapvető jogokkal sem rendelkeznek, mint a kollektív bérmegállapodás vagy a munkahelyi visszaélésekkel szembeni védelem? Azok a cégek nem tisztességtelen versenyt folytatnak, amelyek károsítják a környezetet, gyermekeket dolgoztatnak, esetleg veszélyes foglalkoztatási feltételeket nyújtanak? A tisztességtelen kereskedelemmel kapcsolatos ezen aggodalmak állnak a globalizációellenes mozgalmak középpontjában. A kereskedelmi jogi védintézkedések azonban kevés mozgásteret biztosítanak számukra a költség alatti árazás szűk kereskedelmi kérdésén túl.

A szakértők már régóta tartanak attól, hogy a WTO rendszerét olyan kérdésekben nyissák meg, amelyek a munkahelyi és a környezetvédelmi standardokkal vagy az emberi jogokkal kapcsolatosak, attól tartva, hogy az a protekcionizmus új hullámát indítja el. Az azonban egyre egyértelműbb, hogy ezen kérdések mellőzése nagyobb károkat okozhat. Valódi legitimációs aggályokat vet fel az olyan országokkal való kereskedelem, amelyek nagyon eltérő gazdasági, társadalmi és politikai modellt követnek. Ezen aggályok mellőzése nemcsak aláássa a kereskedelmi kapcsolatokat, hanem veszélyezteti a teljes világkereskedelmi rendszer legitimációját.

Ezek egyikéből sem következik azonban, hogy a demokráciáknak nem kellene nem demokratikus államokkal kereskedniük. A helyzet csupán az, hogy a kereskedelmi logika nem az egyetlen olyan szempont, amelynek alapján szabályozni kellene a gazdasági kapcsolatokat. Nem kerülhetjük meg azt a dilemmát, hogy a kereskedelemből származó haszon gyakran a hazai társadalmi, szociális berendezkedés szempontjaival ellentétesen keletkezik.

A nyilvános vita és eszmecsere az egyetlen módja annak, hogy a demokráciák számba vegyék ezeket a kérdéseket. A Kínával és más országokkal való kereskedelmi viták lehetőséget nyújtanak arra, hogy felszínre kerüljenek ezen témák, és így egy fontos lépést tegyünk a világkereskedelmi rendszer demokratizálása felé.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org