A régiós államok sorra húznak el, miközben mi nem találunk valós irányt

A mindenkori magyar költségvetések legnagyobb hibája a társadalmi konszenzus hiánya. Nincs közmegegyezés arról, valójában mi volna az állam legfontosabb feladata, a társadalmi csoportok – tovább megyek: a választópolgárok mind egyesével – saját helyzetük alapján követelik maguknak a prioritást. A magyar választó az államot kiapadhatatlan fejőstehénnek nézi, amelynek feladata a számára jutatott – természetbeni vagy anyagi – juttatások növelése. Mindez a fejekben nem kötődik össze a másoknak osztott javakkal, ahogyan az elvont jövedelmekkel sem. Ezért lehet egyszerre követelni nagyobb nyugdíjat, kisebb adókat, jobb egészségügyi ellátást és kimagasló oktatási színvonalat, meg persze az államadósság csökkentését. Ezért lehet egyszerre felháborodni azon, hogy mennyi pénzt kap a sport, és elvárni az olimpiai és Eb-sikereket.

Az állam képtelen megfelelni a választói akaratnak: nem tud minden kívánságot teljesíteni. Már óriásira dagadt, a legnagyobb elvonási szintet képviseli a térségben, de ennyi pénz sem elég. Így aztán a politika letett a konszenzus kialakításának szándékáról, és éppen annak a társadalmi csoportnak oszt valamit, amely a leghangosabban kiabál. A magyar gazdaságpolitika az ezredforduló – vagyis több mint másfél évtized – óta csak az éppen aktuális problémára keres választ. Olyan, mint a rossz tűzoltó: oda viszi a vizet, ahol épp lángot lát. Mozgásának irányát a fellobbanás határozza meg, így rohangál összevissza, ellentétes irányokba, rendszertelenül. A különböző programok egymást érik (hol az ipar, hol a kkv-k, hol a lakásberuházások fontosak), ám miután egyikre sem koncentrálnak megfelelő erőket, mindegyik hatástalan marad.

A jövő évi költségvetés nem lóg ki a sorból. A különbség legfeljebb annyi, hogy a bevételi problémát két évre megszüntette a General Electric, amely hirtelen több mint 500 milliárd forintot betolt az államkasszába, miután itt számolta el egy cégfelvásárlásának eredményét. Nem tudjuk, kellett-e ehhez a növekedési adóhitel – a kedvezmény, hogy a több ezermilliárdos profitnövekedés adóját csak részletekben kell kifizetni két év alatt. Annyi biztos: a kormány számára ez a megoldás biztosítja, hogy az összeget el tudja költeni.

Adóhitel nélkül a pénz tavaly év végén érkezett volna a büdzsébe, és csak brutális módon csökkenti a hiányt meg az adósságot: tíz nap alatt aligha lehetett volna elkölteni. A kedvezménnyel az összeg szépen elosztva, negyedévről negyedévre jön, és abba a kényelmes helyzetbe hozza a kormányt, hogy nem kell izgulnia a bevételek miatt. (Arról, hogy az adóhitel mennyiben segíti a beruházásokat és a növekedést, sokat elárul, hogy a megoldás nem akadályozta meg a GE-t, hogy a magyar GDP több mint 10 százalékát jelentő nettó 3650 milliárd forintos profitját azonnal kivigye az országból.)

A pénzbőség azonban lehetővé tette, hogy a kormány elengedje a gyeplőt, és addig növelje a hiányt, ameddig csak lehetséges. A korlátot nem a 3 százalékos küszöb, hanem az államadósság csökkentésének követelménye jelenti: 2,5 százaléknál ez a várt 3,1 százalékos növekedés mellett se jönne össze. Akkor lehet a deficitet a határértéken tartani, ha biztosan jönnek a bevételek, mert baj – értsd: kisebb növekedés – esetén ekkor simán lehet korrigálni.

Ekkora esélye a magyar gazdaságnak nem volt fejlődni, mint most: az igazán laza monetáris kondíciók mellett költekezhet az állam, miközben külső finanszírozási támogatást is kap az érkező uniós források formájában. Ehhez képest kell értékelni azt, hogy „mindenki lép egyet előre”, vagyis azt, hogy a kormány a forrásokat a bérek növelésére, a lakástámogatásokra, valamint néhány – a feketegazdaságban érintett – ágazat áfájának csökkentésére fordítja. Mondhatni: pazarolja el.

Az elmúlt másfél évtizedben Magyarország elszalasztotta a történelmi esélyt, hogy megkezdje a felzárkózást Nyugat-Európához. A régiós államok sorra húznak el, miközben a hazai gazdaságpolitika nem talált valós irányt. Az utat a jövő évi büdzsé sem jelöli ki, csak néhány égető problémát próbál megoldani. A siker még messze van.