Ahogy tetszik

As You Like It – a Shakespeare-vígjáték címe magyarul hagyományosan „Ahogy tetszik”, bár a jelentését inkább a gúnyosan udvarias „ti akartátok” adja vissza. A Brexit-döntés után a La Manche csatorna mindkét oldalán reagálhattak így a szereplők, ám vígjátéknak aligha minősíthették azt, ami történt. A faképnél hagyott Európai Unió vezetői több-kevesebb elszántsággal mondták, hogy rendben, legyen, ahogy akarjátok – és egyelőre idáig tart az egyetértés, mert az eljárás módját, tempóját, a kiválás következményeit illetően nem teljes az egységfront. Az Egyesült Királyságban a kormányfő, David Cameron volt kénytelen kimondani, hogy legyen, ahogy a többség akarja – ő harcolt a maradásért, de ha nem, hát nem, maga részéről távozik posztjáról. Más választása nem is lehetett, hiszen az egész népszavazási folyamatot ő indította be, minimum felelőtlenül – most nem maradt neki más, mint a bűnbak szerepe, legjobb esetben egy tragikomédiában.

Az Egyesült Királyság szétesésével, európai káosszal fenyegető Brexit szégyene tényleg Cameroné – de nem csak az övé. Kellettek hozzá a hataloméhes ellenfelek, az euró születése óta a kilépésért küzdő Nigel Farage-tól a pártbéli jó barát Boris Johnsonig, aki sokáig a most kétségbeesetten maradni akaró London polgármestere volt, csak aztán kinézte magának a kormányfői posztot. Ők az eliten belüliek szokásos gátlástalanságával játszottak rá arra, hogy „meghallották a nép hangját”.

Kellett hozzá a nép is, legalábbis az a része, amelyet a globalizáció veszteseként szoktak emlegetni (boldogtalanabb országokban ennek megfelelője a rendszerváltás vesztesei). Ezt a réteget könnyű volt megnyerni ijesztgetéssel, légből kapott számokkal, könnyű volt előttük mindenért egy mitikus „Brüsszelre” hárítani a felelősséget. Ehhez persze kellett a szigetországban különösen gátlástalan bulvármédia is – de az is, hogy a komolymédia nem tudott eljutni ehhez a közönséghez, csak saját táborának osztotta az észt.

És kellett a Brexithez Tony Blair és az ő szupersikeres munkáspárti kormánya is. Hiszen a kilépési kampány aduásza a bevándorlás volt, azzal ütötték a gazdasági aggályokat is. Kétféle migrációval is lehetett hergelni a szavazókat: az EU-országokból érkezőkkel, akik elveszik a britek munkáját (de legalábbis a szociális ellátást), illetve az utóbbi időkben az Európán kívülről, sokszor háborús övezetekből elindulókkal.

Márpedig az uniós munkavállalók előtt a Blair-kormány tárta ki a kaput, rögtön a 2004-es nagy bővítés után, súlyosan alábecsülve a várható bevándorlást. Tette mindezt azután, hogy 2003-ban fejest ugrott az Irak elleni háborúba (a most kilépéspárti rétegek támogatásával), aminek az egyik tragikus öröksége az arab országok szétesése, a szíriai háború, az Iszlám Állam felemelkedése – nyomában a menekülthullámmal. (És akkor most odáig ne is nyúljunk vissza, hogy a brit birodalom milyen örökséget hagyott maga után.)

Kellett a Brexithez az Európai Unió számos elhibázott lépése – nem csak „Brüsszelé”, hanem az egyes kormányoké is. Kellett az is, hogy a közel negyedszázada elindított közös pénz után nem jött érdemi továbblépés az alapszerződésben szereplő „mindig szorosabb Európa” felé, aminek a levét a 2008-as, amúgy az USA-ból átcsapó pénzügyi válság után itták meg. Annak a kezelése aligha győzhetett meg egy brit polgárt arról, hogy országa egy sikeres, dinamikus, győzelemre ítélt közösséghez tartozik, amikor az EU tagja.

Optimista forgatókönyv szerint az EU most kapott egy esélyt: megpróbálhatja összerántani az egység erőit, ami nem lesz könnyű. Már csak azért sem, mert Franciaországban és Németországban jövőre választások lesznek, és ahogy a britek példája mutatja, a belpolitikai érdek mindent felül tud írni. De még nincs kizárva, hogy a végén az Egyesült Királyság fél lábbal bennmarad Európában, és az „Ahogy tetszik” helyett a „Minden jó, ha vége jó” kerül műsorra.

Ám azért ha találkoznék egy David Cameron nevű bukott politikussal, akkor leszállnék a shakespeare-i magasságokból, és megkérdezném, emlékszik-e A hét mesterlövész című filmre. Ott mesélik el azt az anekdotát, amelyben megkérdezik a cowboyt, miért ugrott bele pucéran a kaktuszbokorba – a válasz így szólt: Akkor jó ötletnek látszott.