As You Like It – a Shakespeare-vígjáték címe magyarul hagyományosan „Ahogy tetszik”, bár a jelentését inkább a gúnyosan udvarias „ti akartátok” adja vissza. A Brexit-döntés után a La Manche csatorna mindkét oldalán reagálhattak így a szereplők, ám vígjátéknak aligha minősíthették azt, ami történt. A faképnél hagyott Európai Unió vezetői több-kevesebb elszántsággal mondták, hogy rendben, legyen, ahogy akarjátok – és egyelőre idáig tart az egyetértés, mert az eljárás módját, tempóját, a kiválás következményeit illetően nem teljes az egységfront. Az Egyesült Királyságban a kormányfő, David Cameron volt kénytelen kimondani, hogy legyen, ahogy a többség akarja – ő harcolt a maradásért, de ha nem, hát nem, maga részéről távozik posztjáról. Más választása nem is lehetett, hiszen az egész népszavazási folyamatot ő indította be, minimum felelőtlenül – most nem maradt neki más, mint a bűnbak szerepe, legjobb esetben egy tragikomédiában.
Az Egyesült Királyság szétesésével, európai káosszal fenyegető Brexit szégyene tényleg Cameroné – de nem csak az övé. Kellettek hozzá a hataloméhes ellenfelek, az euró születése óta a kilépésért küzdő Nigel Farage-tól a pártbéli jó barát Boris Johnsonig, aki sokáig a most kétségbeesetten maradni akaró London polgármestere volt, csak aztán kinézte magának a kormányfői posztot. Ők az eliten belüliek szokásos gátlástalanságával játszottak rá arra, hogy „meghallották a nép hangját”.
Kellett hozzá a nép is, legalábbis az a része, amelyet a globalizáció veszteseként szoktak emlegetni (boldogtalanabb országokban ennek megfelelője a rendszerváltás vesztesei). Ezt a réteget könnyű volt megnyerni ijesztgetéssel, légből kapott számokkal, könnyű volt előttük mindenért egy mitikus „Brüsszelre” hárítani a felelősséget. Ehhez persze kellett a szigetországban különösen gátlástalan bulvármédia is – de az is, hogy a komolymédia nem tudott eljutni ehhez a közönséghez, csak saját táborának osztotta az észt.
És kellett a Brexithez Tony Blair és az ő szupersikeres munkáspárti kormánya is. Hiszen a kilépési kampány aduásza a bevándorlás volt, azzal ütötték a gazdasági aggályokat is. Kétféle migrációval is lehetett hergelni a szavazókat: az EU-országokból érkezőkkel, akik elveszik a britek munkáját (de legalábbis a szociális ellátást), illetve az utóbbi időkben az Európán kívülről, sokszor háborús övezetekből elindulókkal.
Márpedig az uniós munkavállalók előtt a Blair-kormány tárta ki a kaput, rögtön a 2004-es nagy bővítés után, súlyosan alábecsülve a várható bevándorlást. Tette mindezt azután, hogy 2003-ban fejest ugrott az Irak elleni háborúba (a most kilépéspárti rétegek támogatásával), aminek az egyik tragikus öröksége az arab országok szétesése, a szíriai háború, az Iszlám Állam felemelkedése – nyomában a menekülthullámmal. (És akkor most odáig ne is nyúljunk vissza, hogy a brit birodalom milyen örökséget hagyott maga után.)
Kellett a Brexithez az Európai Unió számos elhibázott lépése – nem csak „Brüsszelé”, hanem az egyes kormányoké is. Kellett az is, hogy a közel negyedszázada elindított közös pénz után nem jött érdemi továbblépés az alapszerződésben szereplő „mindig szorosabb Európa” felé, aminek a levét a 2008-as, amúgy az USA-ból átcsapó pénzügyi válság után itták meg. Annak a kezelése aligha győzhetett meg egy brit polgárt arról, hogy országa egy sikeres, dinamikus, győzelemre ítélt közösséghez tartozik, amikor az EU tagja.
Optimista forgatókönyv szerint az EU most kapott egy esélyt: megpróbálhatja összerántani az egység erőit, ami nem lesz könnyű. Már csak azért sem, mert Franciaországban és Németországban jövőre választások lesznek, és ahogy a britek példája mutatja, a belpolitikai érdek mindent felül tud írni. De még nincs kizárva, hogy a végén az Egyesült Királyság fél lábbal bennmarad Európában, és az „Ahogy tetszik” helyett a „Minden jó, ha vége jó” kerül műsorra.
Ám azért ha találkoznék egy David Cameron nevű bukott politikussal, akkor leszállnék a shakespeare-i magasságokból, és megkérdezném, emlékszik-e A hét mesterlövész című filmre. Ott mesélik el azt az anekdotát, amelyben megkérdezik a cowboyt, miért ugrott bele pucéran a kaktuszbokorba – a válasz így szólt: Akkor jó ötletnek látszott.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.